Márton Károly* haikuiból
Magány
Bomlik a sötét.
Csodásnak tűnik a nők
felbukkanása.
Dél
Eltűnt árnyékom
magam alatt taposom.
Harang delet üt.
Összetartozás
Nehezen bomlik
darabokra a szikla.
Kőragaszkodás.
Óra
Arcod ráncain
s fák évgyűrűin mérem
az időmúlást.
Változás
Szürkévé festi
szőkeségét az idő.
Ez kétszínűség.
Őszutó
Szemcsés a nap,
mint az elromlott képernyő.
Gyengén világít.
Segélykiáltás
A légyfogóra
ragadt légy zümmögése
segélykiáltás.
Augusztus
Versenyeznek a
falevelek – ki éri el
hamarább az őszt.
Szerelem
Pillantása, mint
a fellobbanó gyufaláng,
ha ujjadhoz ér.
Szokásaim
Rossz szokásaim
mindig magammal hordom:
csiga a házát.
*1956-ban született barátunk, hétfő óta, bizony, immár a 70 felé ballag… Erőt, egészséget a folytatáshoz!
Hadnagy József: Szoborból szobor
„Híres leszek én is végül, / Szobromról is szobor készül. / Ráismersz az alakomra. / Kinagyított képem ott van.” (Márton Károly: Önámító vallomás)
Az én szememben máris híres Márton,
s ennek betonalapos az oka:
nem siettetik új kövek, sem várrom,
szobor-nyugodt minden egyes sora.
Ritkán veszíti el öntött nyugalmát,
csupán egyetlen esetről tudok:
nagy, mennydörgő árnyék-madár szaladt át
a járdán, s ő riadtan elugrott.
Gyorsan reagált, és élve megúszta,
hogy élő példa legyen előttünk:
kő az élet, nem ablakok lég-útja
(ide nem világot látni jöttünk).
Igazán csak annyit látunk belőle,
amennyit a vésőnek átadunk
–ahány sor, annyi szobor lesz belőle,
szoborból szobor… saját alakunk…