Egyetemista éveim Kolozsváron éltem le. Minden tanévkezdés előtti vasárnapon felköltöztem a Mikó-kert hatos, illetve utolsó év enegyes számú bentlakásába. A lakóközösségek kialakításában preferencia hiányában a főszak volt az elsődleges szempont, így kerültem első éven egy szobába 2 első éves és 3 másodéves magyar főszakos hallgatóval. Az évharmad elején a délutáni előadások után hazamentünk a bentlakásba. Kiírtuk az irodalomelmélet órán aznap elhangzott idegen eredetű szavak jelentését, vacsoráztunk a kantinban, majd behúzódtunk a szobánkba.

Az azóta örök barátnővé avanzsált szobatársnőm leült egy székre, ölébe helyezte gitárját, és játszani kezdett. Öten ágyunkra kuporodva énekeltünk, először a Vidéki kislányt, amely nyitánya lett az otthonná válás érzését megalapozó esti énekléseinknek, amelyek köré még azon őszön megalakult a ma is fennálló Visszhang kórus. Egyenes arányban az otthonná válás szárba szökkenésével ritkulni kezdtek az otthon töltött esték.

Mint vízbe dobott kő köré a körhullámok, úgy gyűrűztek szobám köré aa bábszínház, majd diákház, ahol hetente egyszer, fellépések előtt kétszer kóruspróbát tartottunk, a központhoz közeli kocsmák, ahol próbák után egymással és a bölényfűvel ízesített lengyel vodkával ismerkedtünk, a monostori úti művelődési ház, ahol csütörtökönként részesei voltunk az autentikus népzene és néptánc honfoglalásának a magyar kultúrában a Bodzafa együttes kíséretében.

A buszállomással szembeni boltíves pincehelyiség, a házigazda budapesti lakásszínházának elődje, ahol észre sem vettük, hogy vers férkőzött mondataink közé, a tele énekelt domboldal a Belvedere alatt, ahol a tíz óra után ránk szóló rendőrökre soha nem haragudtunk meg, a műterem a Séta-téren, ahol Cseh Tamást hallgattunk, a Mikó-kert szobraival, ahova helyszűke miatt kiköltöztünk énekelni, hogy csak egy párat említsek. 4 év múlva mintha villámcsapás ért volna minden egyes helyet, ahol megélhettük a legmélyebbről feltörő szerepünket, a mindenkit szeretőt.

Ahol hömpölygött az élet medret vájva a tartalomnak, ahol nem akartunk többek lenni önmagunknál, ahol nem tartott görcsben a valóság retusálásának kényszere, és minden pillanaton átütött a vérbő életkedv. Hirtelen odalettek, és rosszul esett, hogy ez az élet rendje.

1. Antal Margit:
   2021. május 8. 11:02

   Jó volt olvasni írásodat! Kicsit időutazás volt: Magam is a VI-osban laktam három évig, s nagyon fájt, mikor negyedévesen nem kaptam bentlakási helyet, anyáék fizetése 6 lejjel volt nagyobb a kelleténél.

2. Pál Mária:
   2022. február 1. 08:17

   Kedves Margit,
   nagyon jó és teljesen zsörtölődés mentes volt a bentlakási élet,
   Köszönöm, hogy elolvastad az írásom.