(egy költőnő emlékére)

amint a három öregasszony
halálsápadtan feküdt
a pállott ágyakon,
mintha hangtalan mormolásuk
a mennyezettel pörölne –
feküdt a teremnyi télben
az alzheimeres, a béna
s utolsóként Ő –
közöttük három standard éjjeliszekrény,
bögre, kiskanál, szemüveg
s mint kimustrált kovácsfújtató
hörgött, nyöszörgött
a három vén tüdő –

ablak csak egy volt,
előtte kiszáradt fa,
ág kopogott ütemesen
minden széllökésre,
akárha görbe csontujj –

az utolsó napon,
mikor köd lepte be
az áporodott termet
s Ő már az ág koppanását
sem hallotta,
magához intette a halszemű nővért:
keressen neki egy Chopin-szonátát
a neten (ennyit igazán megtehet) –
úgy tűnt, ettől kezdve
könnyebb lett merülése
a semmi tárt karú kékjében
s talán fájdalmatlan
az apróhalak sürgetése.