Nem emlékszem mikor került ez a fotó a tulajdonomba, valószínű a férjem készítette valamikor a 70-es években Erdélyben. A hátán szerepel a mű címe, az alkotó nevével.
Elolvastam az életrajzát a Wikipédián és megint csak meglepett a múlt, amit soha nem tudunk eléggé feltárni.
Miközben írtam a mai versemet – a tegnapi képböngészések hatását vélem felfedezni.

Itt a versem:

Nászta Katalin: Életrajz (részlet)

hiába minden erőfeszítésem
hogy átszűrten írjam s csak a lényeget
mikor életem ott rejtőzik
a kimondhatatlan részletekben
faragom, vésem, simogatom
a vers alakját, tartalmával együtt
de nem engedi, az anyag fellázad,
meg kell írnom az egészet,
nézem aztán és nem tetszik,
elsőnek én vagyok kritikusom,
átírom újra, nem bontok ki mindent
csak pár részletet, azt is elnagyolva,
de torz az eredmény, hazug,
nem ilyen volt, felére sem igaz
markol belém a valódi
s kezdődik a viviszekcióm,
mert nem tetszik soha a rosszat elkövetni
de félek attól, hogy nem követem el
viaskodik bennem a nem az igennel
s nincs, aki megmondja, csak én
mit kell tennem,
ebben a vitában én maradok alul
akár én, akár én, mindketten veszítünk
hogyan magyarázzam s kinek, hogy megértse
kérdőjeleket örököltem belül

2021-03-05