Látszólag jelentéktelen,
szürke, lassan tölt ki,
duzzad teste bensőmben,
ízről ízre terjed s éneke,
mint hideg vér önt el –
ott fészkel hajamban,
néha belekap a szél,
s száll a szürke toll
mint reggeli köd, iránytalan.

Levegős csontjai szúrnak
benn a mellkasomban,
átfúj rajtuk az ég hívása
s kihűl az ÉN,
mint nyomban a sár,
november végén –
érzem csőrét, amint belecsíp
fagyott gerincem húrjába.

Karmának finom tűi már szívemen,
mint piros virág nektárját kóstolja.
Ó, vérnarancs-lábú,
mikor röppensz fel vele?