Fülöp Kálmán: Esthajnalcsillag

Pillantása némán
a fák lombjain pihent,
kalandor pirkadásba
gyújtott reménytüzet,

morzsolta kis kezében
testét a vak sötétnek,
amíg a távol ágyán
kibomló új ígéret

rügyezte bőség álmát,
és átnyalábolt engem –
mint évek tisztasága
az udvarba nőtt kertem.