EGY TISZTA LELKŰ EMBER avagy TISZTELD APÁDAT ÉS ANYÁDAT

A férfi türelmetlenül kukkantott az órájára. Remélhetőleg öt perc múlva otthon vagyok. A levél! – jutott ekkor eszébe az az ajánlott küldemény, amit még Tázláron vágott zsebre olvasatlanul. Nézzük, ki írt neki! Senki sem írt, csupán néhány fotó lapult a borítékban. Meztelen aktok, egy összefonódott szerelmespár: Margit és Aczó Laci! – döbbent belé a felismerés. Ettől még a lélegzete is elakadt, szeme kidülledt, s ügyet sem vetett a kormányra. Neki is ment a korlátnak azon nyomban, majd azt áttörve ki a szabad mezőre.
– Jézusom! – vetett keresztet egy arra robogó motoros fiatalember, és odarohant az autóhoz. – De hisz ez a Madarász tiszteletes! – Tiszteletes úr, hall engem?
A lelkipásztor fejéből patakzott a vér, de hogy él-e, vagy meghalt, már nem tudta megítélni.
– Halló, mentők! – riasztotta a halasi kórházat. – Jöjjenek ki gyorsan! Tázlár előtt, az 53-as műúton balesetet szenvedett Madarász János tiszteletes úr.
Nos, a tiszteletes nem halt meg, de még sokáig kellett nyomnia az ágyat odabent. Tulajdonképp nem is a karambol okozta itt a fő gondot, hanem az a sokk, mely a fényképek megpillantásakor törte kerékbe a jövőjét. Ugyanis a tiszteletes lebénult. Szerencsére nem teljesen, s még volt némi remény ahhoz, hogy valamennyire rendbejön. Viszont táncolni biztosan nem fog már, és persze dolgozni sem, erre fel kell készülniük – prognosztizálta a főorvos, amikor kiengedték Jánost a kórházból.
Albert bácsi rezzenéstelen arccal szállíttatta Vadkertre. Bensőleg teljesen összetört, de külsőleg ezt senkinek, főleg a fiának nem szabad látnia. Öregember ide, öregember oda, most neki kell erősebbnek lennie, különben végük, úgy összeomlanak, mint egy kártyavár.
– Egy szobában heten? – sápítozott a tanítónő. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan.
– Szükség törvényt bont. De ha van jobb ötleted, szívesen meghallgatlak.
– Menjünk vissza a parókiára, vagyis…
Tárgytalan! A hívőket nem hagyhatják pap nélkül, s mivel a parókia a papok szolgálati lakása, csakis az lakhat benne, aki ott is dolgozik. Így hát nem be, hanem ellenkezőleg: sürgősen ki kell onnan költözniük. Jobb megoldás lenne a mamája, ha… Ha nem gyűlölné annyira Jánoskát. Bonyolult eset, nagyon bonyolult, és igazán mindnyájukat megrázta, de mégis: pont most kellett neki is balesetet szenvednie? Egy hétig úgy-ahogy kibírta, utána így szólt az öreghez:
– Beszéltem a mamával. Szeretne segíteni, ezért azt üzeni, illetőleg ajánlja, osszuk meg a terheket igazságosan egymás közt.
– A mamád? Megtisztelő, aztán hogy? Vesz egy házat, vagy inkább küld egy csekket havonta? – kérdezte Albert bácsi leplezett iróniával a hangjában, tudniillik elég jól ismerte a szabónőt ahhoz, hogy bármiféle ígéretnek felüljön.
– Nem vagyunk mi olyan módosak. Hogy küldhetne, ezzel szemben elvállal két személyt a családból.
– Eredeti ötlet. Kicsodát?
– Albikát és engem. Két gyerek itt marad, mi ketten pedig Kecskemétre költöznénk.
– Szóval itt maradtok. Öten kétfelé, mint valamikor a rabszolgák, akiket az emberkereskedők elválasztottak egymástól.
– Kérlek, kérlek! Ez nem az én döntésem. Én csak tolmácsolom a mamámat.
– Méghozzá kommentár nélkül, vagyis nincs is kifogásod ellene.
– Dehogy nincs, de hát ismered a mamámat: nála a fehér is fekete, ha ő történetesen úgy látja.
– Akkor maradjatok itt mindnyájan, azt a hétfán fütyölőjét a…
Az ágy felől fojtott nyögés hallatszott. A tiszteletes volt, akinek a figyelmét egyetlen szó sem kerülte el.
– Valamit szeretne mondani – mondta Margit.
Miután beszélni nem tudott, írni azonban igen, még ha nagy üggyel-bajjal is, elébe tettek egy papírt, ceruzát.
– Én elfogadom Anna asszony ajánlatát. Kettő több, mint semmi. Legalább ők ne szenvedjenek ínséget. Később majd meglátjuk – írta Jánoska alig olvashatóan a cetlire.
– De… ! Neked mi a véleményed, Iluskám? – fordult a feleségéhez az öregúr.
– Csak amit te mondtál nekünk a jó múltkor: a szükség sajna törvényt bont.

(Folytatjuk)