avagy egy régi baráthoz a magyar nyelv egyensúlyáról

Nincs hozzá gusztusom,
magyarázgatni gesztusom,
ízlésem celofános csomag,
átlátszó, recsegő lenyomat.

Taglejtésem, beszédem esendő,
mióta az eszemet tudom, de felnő.
Elismerem, az érdem esedékes,
a veszély adott és kényes:

Ékes szóval megfeddhet egy keszeg
barát érdekei s bűnei szerint,
s teszi, szorgalmazza,
hogy Czuczort lapozzam,
s ez így rendben is volna,
nem hagyom el én a nyelvem soha,

de mit tegyek, rüszt helyett
robusztus lábfejre
nem helyezhetek balerinatestet,
s a fekete márványtalapzaton is
(égő üszök) jól mutat a Petőfi-büszt,
(bár mondhatnám, hogy fejszobor,
Európa közepén most épp ledöntötte
némi idegengyűlölet),
szabadságomat gyaláznám meg
gyáván és paráznán,
és javítgathatnám lelkiismeretesen a
művészeti irodalmat ott, ahol büszt áll.

Ami tehát a Czuczorban nincsen,
századok teltén mégis lehet
nyelvünknek olykor bizarr,
máskor pazar kincse.

Én nem tudom, s tán nem is lehet
kivonni például a víkendet vagy a bulevárdot
a vásárhelyi magyar memoárból.

2021. február 22.