Állomáson cserélődnek emlékeim, alkalmi utas vagyok,
Arcomba vág a zivatar, hátra nézni nem akarok, robogok.
Egyre kevesebb a férőhely, huzatos megállók integetnek,
Holnapok íriszén zöldül a lámpa, színes képek hitegetnek.

Megállók is cserélődnek, felébrednek az ósdi állomások,
A sok régi indulótól, néha kisiklanak az új vonatok.
Találkozások hétköznapi peronjain, az arcok fakulnak,
Kimustrált jelen grimaszára, elvirágzott akácok hullanak.

Cserélődnek az utasok, szemükben folyékony zománc, ólmosok,
Szívükben kicsorbult az ásó és a kapa, jönnek a vámosok.
A kényszermegélhetés ágai mögé bújnak, betakarja ég,
Kiköltöznek a hátizsákból az istenek, jöhet a részegség.

Ingázunk önmagunkból önmagunkba, az értékes évek telnek,
Mélyen alszunk, anya helyett vonat ringat, mások szántnak és vetnek.
Végállomáson is átzötyögünk, és nem húzzuk meg a vészféket,
Másvilágon új vonatra szállunk, vajon visszahoz ide minket?

(Bukarest, 2016. december 19.)

1. Pantaliné Mátyus Ottilia:
   2021. március 11. 14:18

   Az állomáson áll a vonat.
   Lényegtelen: előre, vagy hátra halad.

2. Id. Bara Gyula:
   2021. március 11. 16:41

   Nincs vészfék! Eszembe jutott Henri Boulad SJ „A halálban ugyanis megszületünk – szeretet, szerelem, feltámadás, örök élet” c. írása… életérzés jobbítónak ajánlom.