Bepalizó trükkök Bukarestben
A bukaresti Új Magyar Szó – a 2005-ben megszűnt RMSZ után alapított, majd internetre költöző papíralapú magyar napilap, megjelenésének első éveiben közvélemény-kutatást végzett olvasói körében: kit tartanak a legnépszerűbb hírlapi szerzőnek. Az eredmény szerint: szerencse a szatmárnémeti Sike Lajosnak kedvezett. Hamarosan – 2008-ban – Szatmárnémetiben megjelent a népszerűnek tartott riporter A 70-kedő firkász avagy Ki tehene borja vagyok én című írásgyűjteménye is, amelynek előszavát Ágoston Hugó, a szerző egykori szerkesztőségi kollégája és főnöke jegyzi. Ebben olvashatjuk: „A napilap, amelyiknél mindketten dolgozunk, nemrég az olvasóközönsége körében végzett felméréssel próbálta megtudni, hogy kik a legkedveltebb szerzői. A vezetőket meglepte, hogy első helyen Sike Lajos jött ki. Az öreg motoros, a lapnak annyira régi munkatársa, hogy akik most csodálkoztak, meg sem születtek még, amikor a mi szatmári munkatársunk már alapember volt jogelődünknél.
Jómagam, akinek abban a kiváltságban van részem, hogy elsőként olvashatom szerzőnk jegyzeteit, nem csodálkoztam. Sike Lajosban ugyanis megvan az a képesség, hogy egyszerűen és közvetlenül meg tudja írni a mondanivalóját. Vagyis erőteljesen, egyértelműen.”
Sike Lajos, aki azóta az örök vadászmezőkre távozott, valóban az egyik legrégibb oszlopa volt a bukaresti magyar újságírásnak, s népszerűségénél csak szakmai becsületessége, tisztessége volt nagyobb. Nem csupán olvasói: kollégái is végtelenül becsülték, tisztelték. Ezt bizonyítja az előszó értékelő vélekedése is: „Úgy vélem, remélem, ez a kötet egységes képet ad arról, amit fáradhatatlan szerzőnk az utóbbi években tehetségéből, érzékenységéből, valóságlátásából, mondanivalójából „pillanatokig élő” újságcikkekben látni engedett.” Hogy ez mennyire így van, bizonyítja az a körülmény, hogy a könyv megjelentetésén nem csupán az ÚMSZ rovatvezetője bábáskodott, de a szatmári hírlap is és a műszaki szerkesztés dandárját végző egykori káfés munkatársunk, néhai Debreczeni Éva, akivel Sike Lajos azóta egy égi kávéházban egész biztosan összefutott.
Sike Lajostól sokan tanultunk szakmai tapasztalatot és etikát, gazdag életismerete számos kollégáját kisegítette a riporteri szakmában. A Hírlap Könyvek sorozatában megjelent riportválogatásból most egy olyan írást emelünk át, mely az egykori RMSZ szerkesztői hagyományainak állít maradandó emléket. (CsG)
Sike Lajos: BEPALIZÓ ZSENIK
Az elmúlt hetekben (…) ritka csemegével ajándékozott meg Bara István szatmári építészmérnök barátom: a Romániai Magyar Szó 1947-es könyvnaptárával. Református lelkész apjától örökölte, igen jó állapotban. Amint kezembe vettem, először is arra gondoltam, hogy irigylésre méltóan olcsó lehetett akkor a papír, hisz a közhasználatból jól ismert ívpapírnál is nagyobb formátumban, színes fedőlappal és 200 oldalas terjedelemben jelent meg. Nem akármi volt ez alig két esztendővel a II. világháború befejezése után.
De lássuk a medvét. Nagy érdeklődéssel lapozgattam. Legelöl a himnusz. Bár mint a gatyát, 47 óta a himnuszt is többször cserélték nálunk, még vannak néhányan, akik emlékezhetnek rá. Úgy kezdődik, hogy „Kezünkről lehullott a béklyó, a lánc”. Majd visszatették kezünkre, aztán 89-ben megint lehullott, ez alkalommal talán hosszabb időre. Mert (ismét a himnuszból idézek) „Az egyesült népek / Most vállvetve lépnek”. Talán csakugyan vállvetve.
Ismerős neveket keresek a naptárban. Jönnek is szép sorban: Jakab Antal, Kacsó Sándor, Majtényi Erik, Beke György, Szemlér Ferenc, Balogh Edgár, Gaál Gábor, Sőni Pál, Jánosházy György, Marosi Péter, Nagy István Tomcsa Sándor, Molter Károly, s még sorolhatnám. Nem akármilyen csapat ez! Legtöbb tagja már az égi szerkesztőségből figyeli, mit csinálnak, hogyan írják a lapot az utódok. Talán az illem azt kívánná, hogy egy ilyen évfordulós cikkben őket idézzem, de legalábbis közülük valakit. Csak sajnálni tudom, hogy az én fantáziámat nem a jónevű elődök magasröptű (néha a kor szellemének megfelelően nagyon is szárnyaló) cikkei mozgatták meg, hanem egy számomra ismeretlen szerző találó karikatúrákkal illusztrált írása, melyben kis történeteket mesél arról, hogyan szedték rá, vagyis palizták be 1947-ben az embereket a háború előtt még a Balkán Párizsának becézett Bukarestben.
A semmivel is ámulatba ejtettek
A kis történetekből kisütött a bukarestiek zsenialitása, amellyel a legnehezebb helyzetben a semmiből is pénzt, sőt egzisztenciát tudtak csinálni, amennyiben a semmiről vagy a majdnem semmiről is el tudták hitetni, hogy az valami vagy éppen fontos valami. De sokszor erre se volt szükségük, elég volt, ha meglovagolták az emberek hiúságát és hiszékenységét. Mint például a cipőpucoló, aki rájött, hogy a jobban öltözött uraktól nyolc-tízszeres árat elkérhet pusztán azért, mert ezredesnek, igazgatónak vagy művész úrnak szólítja őket. Vagy az utcai mérleges, aki sokakat meg tudott győzni hivatása fontosságáról s egyúttal arról: mennyire létszükséglet, hogy az ember mindig ismerje kilóinak számát. Néha annyira elbűvölte szövegével a bámészkodókat, hogy volt, aki a „pontosság kedvéért” többször megmérette magát, s persze többször fizetett.
Az egyik forgalmas utcasarkon rendszerint ott volt egy mutatványos, aki éppen ellenkező magatartással, vagyis a totál szótlanságával aratott nagy sikert. A mellette lévő asztalkán egy vízzel megtöltött üveg állt, benne egy közönséges halacska. Ám emberünk eljátszotta, hogy a világ legritkább halfajtáját, annak is féltve őrzött egyetlen, immár csak asztalán látható élő példányát tette közszemlére. Mint egy görög isten, úgy állt fenséges arccal, kezével a befőttes üveg felé mutatva. A póz valósággal megbabonázta a járókelőket. Megálltak, többször is körbejárták az üveget, próbálták megfejteni a „csodát”, volt, aki rázta a fejét, de csak úgy hullt a pénz a kitett kalapba. Az elmés mutatványos már akkor a tömegpszichológiára épített. Arra, amit Földes kolléga így ír le: „A bukaresti ember szereti a csoportosulást, mindenütt megáll, mindent megnéz, mindenre van ideje.”
A szerkesztő azt kérte, írjunk arról, mire nem volt elég a Romániai Magyar Szó alapítása óta eltelt 55 év. Szerény véleményein szerint, ha sok másra nem is, arra mindenképpen elég volt, hogy Bukarestből kisugározva, az egész országban elterjedjenek, így (sajnálatunkra vagy inkább örömünkre?) Erdélyt is meghódítsák a mindenféle bepalizások és pénzcsináló trükkök. Mi több, ezek a trükkök a romániai kapitalizmus törvényszerűségének megfelelően tovább fejlődtek, esetenként még frappánsabbak és még sziporkázóbbak lettek, mert még jobban építenek a lehetséges kuncsaftok lelki beállítottságára, hitére, tudatára, hagyományára, mély vallásosságára és persze, pénzszeretetére.
A működő kapitalizmus illúziójának mesterei
A bukaresti cipőtisztítónak és hal-mutatványosnak olyan utódai vannak, mint a kolozsvári Stoica és Funar, akik sajátos pilótajátékukkal, a Caritas-szal több százezer emberrel megismertették a működő kapitalizmus illúzióját.
A tömeglélektanra és a történelmi tudatra alapozva hoztak létre olyan bankokat, mint a Dacia Félix (Boldog Dacia, de még milyen boldog!), majd ennek totális csődjét követően a Vallások Nemzetközi Bankját, ami zuhant elődje után. Aztán még több ismert bank eltűnt. De sebaj, mondják bennfentesek, már szervezik a még nagyobb bizalomra épülő pénzintézetet, a Szent Péter Bankot, s ha az is megbukna, akkor jön a Jézus Mária Bank, amely azért is biztos nyerő lesz, mert mindnyájunk nagy égi patrónáját a leggonoszabb erők sem tudják csődbe vinni. Legalább ennyi példát hozhatnánk fel a nemzeti jelző maszlagával való bepalizásra. Elég, ha felidézzük a volt szekusok vezette Nemzeti Befektetési Alap (FNI) magánpénzintézet gyászos végét, annak a sok tízezer betétesnek a becsapását, akik ma is kárpótlásért tüntetnek.
A névadás más területen is kedvelt eszköze nálunk a bizalomkeltésnek, s vele az átverésnek is. Újabban megfigyelhetjük, hogy sok cég és biztosító társaság nevezi magát csoportnak, azaz Groupnak, vagy éppen Grouppnak, hogy még előkelőbb legyen. Persze, a csoport jelző az esetek jó részében csak trükk, ami nagy erőt és nem akármilyen anyagi hátteret szeretne sugallni, holott valójában nemegyszer nyomorgó kis vállalkozás van mögötte. A gyakran szegényes és szűkös kis iroda okán az ügyfél vagy partner könnyen gyanút foghat, akár ki is józanodhat, ha jobban odafigyel.
Szélhámosság után a magyar tisztesség
Se szeri, se száma az elmés pénzcsinálásoknak, a trükkös bepalizásoknak. Csak a privatizálás több kosárra való példát kínálna, s akkor még hány más területről nem szóltunk! Helyszűke miatt csak egy olyan példát említek, melynek felidézésével kicsit a magunk háza előtt is seperhetünk. Egyértelmű, hogy mi nem lóghatunk ki a meglévő közegből, bármennyire szeretnénk is. A magam részéről egyenesen büszke vagyok, hogy a betyárok közt a mi parlamenti képviselőink és szenátoraink nem játsszák hiábavalóan a pandúrt, s mint a napi sajtóból megismerhettük, ugyanúgy napidíjat számoltak maguknak akkor is, amikor nem voltak jelen a törvényhozásban, mint a többi pártok emberei. Mi több, ügyeskedő buzgalmukban még a kormánypárton is túltettek. Bravó, így kell ezt csinálni! (Alkalmasint azt a régi igazságot követték, hogy az ellenfelet saját fegyverével kell legyőzni!) Ám sajátos magyar karakterük egyből felülkerekedett, amint a számadószék ellenőrzése nyomán vissza kellett fizetni a jogtalanul felvett milliókat. Elsőnek siettek a pénztárhoz.
A Romániai Magyar Szó mindent elkövetett, hogy a bepalizás térhódítását legalább sorainkban valamelyest fékezni próbálja. Olyan sziporkázó tollakkal is, mint amilyen Tomcsa Sándoré és a Bajor Andoré volt. Hiába. Talán a következő 55 évben. Bár megeshet, addigra annyira európaiak lesznek módszereink, hogy Romániában hozzák létre az EU Bepalizási Akadémiáját.
Forrás: Sike Lajos – A 70-kedő firkász avagy KI tehene borja vagyok én? 2008. Hírlap Könyvek, Szatmárnémeti. Szöveggondozás, műszaki szerkesztés, borítólap: Debreczeni Éva
Pusztai Péter rajza