pista születésnapja

vittem pistának
egy kvarcórát
óvatosan
mint egy döglött egeret
a farkánál fogva
de neki nem kellett
volt neki doxája
néhai apjától

hát éppen ez az
nekünk nem kellett doxa
nekünk nem kellett longine
nekünk nem kellett omega
mi mást akartunk
de pistából hiányzott
minden másakarás

Budapest, 2021. III. 10.

kakukktojás

most ‘hatvannyolc-
-‘hatvankilenc
telére tevődik a dal
fejem vetítőgép
de nem tudom ki tekeri
bennem a diafilmszalagot
most karácsony van például
kanyaróból kikecmeregve
holdautó légpuska ultramarin színű
pulóver ugrik be
mondj te is hasonlót
más telet
más nyarat
más vetkőztetést

az eltartott kisujj

egy dzsentri-szerű illemtanár
jött ‘hatvannyolc végén
LE A TORNATEREMBE
s mondott és csinált
néhány kedves hasznavehetetlenséget
tanított például csárlsztonra
mit cserlsztonnak ejtett
s mondta hogy a kávéscsésze fülét
finoman fogjuk meg
bár nem muszáj azért a kisujjat eltartani
aztán a tánc- és illemtanár
eljött az osztályünnepélyre
ahol az édesanyák
nagy
belül fehér
kívül barna mázas
felül fekete peremű vasedényben
főzték a törökkávét
és megkínálták a kedves öreg dzsentrit
aki bizony eltartotta a kisujját
más is megtette
nem nagy dolog

Budapest, 2021. III. 10.

1. Orbán Károly:
   2021. március 16. 15:33

   Nem szakmai ad hoc jegyzet a Cs. B. verseihez
   Cselényi Béla költeményeiben nem könnyű észrevenni a verset. (Gyengébbek kedvéért, a kettő nem azonos.) Még akkor is így van, ha olvasásukkor, akár hangosan, akár belül, hang nélkül, rögtön érezzük a metrumot, a ritmust.
   Ennek kibontását viszont Szepes Erikára és Szerdahelyi Istvánra vagy tanítványaira bíznám, jómagam megmaradok a költőiség vonalán. Erre vagyok fogékony. Miben érhető el a lényege? Nos, erre se könnyű válaszolni. Még akkor se, ha engem a költő első erdélyi kötetét olvasva magával ragadott. Igaz, személyes találkozásunkkor, valahol a Budai Várban (Zsombi régebbi műtermében), egy Szilveszter éjszakáján azt mondtam róluk az alkotónak, hogy elvetemült költemények. Mert mi mást is mondhatna az ember, ha azt olvassa – prózai emlékezetem őrizte meg így őket -, hogy a róka szalad a forró rónán, lát egy kutat, belehajol – talán mélyebben a kelleténél -, és loccs, vagy: Piroskával való találkozása után a farkas égető kis pöttyöket észlel a véknyán és felordít: lupus in fabula. Végtelen jókedvet éreztem magamban e verseket olvasva Sepsiszentgyörgyön (egy ocsmány érában). Ugyanilyen jókedv vett erőt rajtam akkor is, amikor az említett Szilveszter éjszakáján megajándékozott akkori legújabb verseivel, és felnyitva a székely rovásírással dedikált kötetet arról olvastam, mit lát a költő, amikor gyermekkora vagy ifjúkora vagy nem tudom milyen életkora helyszíneire gondol és költeményekben barangol bennük, érdekes tárgyakkal és személyekkel találkozva. Az a mód, ahogy Béla látja és láttatja a helyeket és bennük szerzett élményeit annyira egyedi, hogy arra se vállalkozom, hogy egy fb.-jegyzetben leírjam a milyenségét. Pláne, ha azt is hozzáteszem, hogy a rókás meg Piroskás költeményeket a múlt század hetvenes éveinek a végén, vagy a nyolcvanasok elején, Erdélynek nevezett közös szülőföldünkön olvastam, míg a helyszíneket és élményeket kb. a kilencvenes években kaptam kézhez Budapesten. Memóriám be is csaphatott. Ragaszkodom tehát a tévedés jogához. Ezzel együtt ahhoz is, hogy szeretem Cselényi Bélát, a költőt.