Folyton körmölök: sokat a fióknak,
még többet gyújtósnak,
de inkább pótlónak a mindenkor
túl komor, korlátokkal szabott Valónak.
Írok komolyat, tanítót, gyerekre hajazót,
kéket, játékosat, ajakra balzsamot,
hogy értse a vén,
meg a most tanulni tanuló –
papírra vések könnyű lidet szerelmesnek,
álmodónak rózsás hintát,
tanácsot a szerelőnek,
recepttel lepem meg a kuktát –
hozom folyton a frisset, még meg sem történtet,
de mégis lehetőt,
lánynak karkötőt, ezüstlőt,
árva fölé piros háztetőt –
és írok nekik szereplésre, fogmosásra,
túlfűtött vitákra és gyaloglásra rímelő strófákat,
betűből építek kilátót, új anatómiát,
s ha kell, mesét,
betegnek ígérek új vesét s járókát a most indulónak.
Olyat fonok, mit szállá lehet szedni,
színezni, újrafonni, vagy seb résébe tömni,
felpróbálva tükör elé állni,
táncra kelni dallamára
s a köznapit ritmusára járni.

Fészek. A szerző fotója

Néha megáll a tollam,
mintha fennebbezne engem,
mert hogy minden nyelven
írni tényleg lehetetlen,
aztán mégis tovább siklik,
kékre játékos jön, tanács után dal,
kopottra trendi fogalom,
mert én éjjel és naponta,
ismét megpróbálom.