Katinak hívták, náluk csak a keresztnevet szokás tudni. A szomszéd faluból hozta be az anyja a tanítókisasszonyékhoz. Azért éppen oda, mert az öreg nagysága nagy kertbolondja s a város végén tart házat, hogy tágas helyben ültethessen. Így a jobb, ha már egyszer ki kell adni a háztól, márpedig Kati nemcsak azért megy szolgálni, mint a gazdaleányok, hogy ügyesedjék a városon, hanem a gúnya kedvéért. Otthon miből telnék reá ? Öten topognak a nyomában.
— A tizenöt pengő pedig felében hazajön, mert otthon is kell. A másik felét benthagyjuk a kisasszonynál, amikor jól meggyülekezik, vásárolunk vele nékie.
Így hagyakozott Kati anyja a bérnek sorsa felől.
Mert nagy szó az a gúnya; aki meg nem szerzi a tíz és a húsz között, az várhatja menyecskekorában. Egy kicsi szőttest, vastag gyolcsot, kendervásznat később is teremt ki magának az asszony, de a drága holmit, azt ládábaa illik a házhoz vinni.
Könnyen is férjhezmegy a gányásleány, ha még különben szegényecske is. Mert életre szóló vagyon a tisztes, módos öltözet: pár szép vékony-fehér ujjas ingváll, csipkés fersing, a pántlikával szegett, berakott szövetszoknya, a bársonyderék, amelyiken a varrások mente zsinórozással van kicifrázva. Köténynek kell legalább kettőnek is lenni, egy selyemből sem kár, de födolog mégis a förevaló keszkenyö, az lehet több is: fekete rojtos ternóból télire, kávészín selyemből templomba, lakodalomra, néhány karton dologidőre. Egy bőrös lájbi, egy pár csizma hozzá, jó nagy hárász s még jobb, ha posztókendő…
Aki négy-öt év alatt kiteremt ennyit magának, azt elveheti szegény legény is, nemcsak, hogy nem szégyelli meg magát vele,, s hogy nem is kell, hogy költse reá a drága pénzmagot, de sőt hitele is lesz a háztájnak, mert a finom, kímélt holmira még kölcsönt is adnak. Ha pedig nagyobb baj kerekedik a ház körül, az igaz feleség el is adogat a kincseiből, vevő akad mindig.
Csakhogy nehezen indult meg a vásárlás a háborús időben.
Drága s rossz portéka húzódott meg a félig s harmadáig üres polcokon, a boltosok nyaka is leszokta a bólintást a köszönés mellé, nem is marasztották a vevőt, még inkább mogorváskodtak, s tovaküldték, ha valamit mondani mert a holmijukról.
De hát ki is hitte, hogy idejut a nép a háborúval! Pénz, az még inkább akad, de amikor még egy sing szövet se futja annyiból, amennyiből régente ötszélből való szoknyára telt. A gyolcs pedig olyan hitvány, szitának is jól fogna a ritkaságától, ha egyszer mosóba kerül.
Az első esztendőben úgysem jutott, csak egy kis viselő holmira, tova tavasz felé bélelte ki Kati a ládáját tiszta papirossal, hogy majd odafektesse a fehér változókat. Nem is kell a sietség, a leányzó csak most fordult a tizenhatba, nyúlik is, vállasodik is, derék, nagy fehérnépnek ígérkezik, jobb várni az ollóval. Aztán a kisasszonynak az is járt az eszében, hogy mintákat fog hozatni Csehországból, azt mondta, hogy onnan még mindig lehet kapni olcsóbbat és jobbat. — Mert a kisasszony részt vett a Kati dolgaiban, igaz, hogy Kati is megbecsülte
magát. Teszem, senki sem költötte s már hat órakor mindenkinek ágya elé készítette a még este kitakarított cipőket. Megleste a tutuló kiflisembert és vásárolt tőle kinek-kinek a gusztusa szerint. Terített zörgetés nélkül, ki nem futtatta a tejeket… Soha miatta hátramaradást a ház nem szenvedett! Mert a kisasszony nagyon pontosan szeretett iskolába menni.
Amikor ütötte a féi nyolcat, már le is keféltette magát Katival, s indult, végig a rózsatövek között, a porondos úton, de még hátraszólt neki:
— Ügyelj Kati, hogy minden jól legyen 1
Hogyne ügyelt volna! Mosogatással el nem pepecselte a reggelt, piacra, mészárszékbe nem vitt szurkot magával, sem a portörlőrázást nem használta ablakbanülésre. így maradt meg a délután, amikor kertimunkába állhatott s azt mégis a legjobban szerette! Mert amellett énekelni is szabad volt, s ö búbánattól szépséges falubeli nótákat indított.
Télen tollat fosztott, rongyot toldott szőnyegnek, még a varrottast is megtanulta : úgy telt az idő hétfőtől szombatig, mintha madárszárnyon repülne…
Már éppen a minták után írtak volna Csehországba, amikor megváltozott a világ. Először hideg őszön, — minden ház megtelt beteg emberrel. Az öreg nagysága, a kisasszony s Kati egyszerre feküdtek. Aki eszénél volt, s fel tudta magát szedni az ágyból, az itatta s betakarta a másikat. Mégis, a kisasszonyt vette elé legjobban a nagy forróság. Úgy, hogy amikor a szegény először léphetett ki ismét a kapun, a zászlók már másszínűen virítottak. Kati eddig sem utcázott, most éppen tartott a sok újféle katonától, akik az arcába pillangattak.
De bezzeg jó, hogy felgyógyult a kisasszony és felmehetett abba a drága iskolájába! Mert szép dolog a tudomány, ő is kijárt három esztendőt, nem is nyomorog a számolásban, mint némely iskolázatlan, aki a piacon kirakja, ha fizet, a nyolc-tíz krajcárt külön minden tojás mellé, úgy sepri aztán egybe, különben megcsalja magamagát.
De jó lett volna még megtanulni a nagyszorzótáblát s elolvasni azt a sok olvasmányt, ami a negyedikben következik. Csakhogy akkorra már kellett ő erősen a tehén mellé; dagasztani, bevetni, sulykolni is odatette az anyja jókorán.
Hanem a kisasszony úgyis ideígérte neki a negyedikes olvasókönyvet. Mert jószíve van erősen a kisasszonynak, csak ne venné úgy a lelkére a mostan való időket! Éjfélig is bújja az újságot, aztán elbeszélget az öreg nagyságával, hogy ki nem alszik a hálószobában a lámpa.
Kati is lát egyet-mást, hall is erre-arra jártában, tudja azt is, hogy nincsen hillérkedni való világ, csakkogy tavasz felé a kisasszony egyszer éppen úgy jön haza, mint a váltott…
— Nem tehettem máskép, édesanyám — fogja el Kati a szót tányérváltás közben. — Persze most már csak arra a kis jövedelemre leszünk utalva, amit nyugdíjban kap.
— Az Isten nem hagy el, — mondja az öreg nagysága.
Szorongás ül a házra, mintha pók eresztene hálót felette. Egy kicsit a koszt is megcsappan, az édes tésztaneműek is elmaradnak, a borról is letesz az öreg nagysága, pedig azt éppen a doktor javallotta neki.
— Az idén nem vásárolunk semmi ruhaneműt, — szalad be egyszer ez is a Kati fülébe.
De csak akkor értette meg a változást igazában, amikor március elsején a kisasszony nem küldte őt a könyvecskével az adóhivatalba.
Szóba sem került volna a dolog, ha Kati meg nem kérdi lekefélés közben.
— Hát nem tudod Kati, hogy nincs gazdám, vagyis bajban van a gazdám s nem ér el idáig a keze, nem tud fizetni. Meg is kell, hogy mondjam, fiam, hogy csak addig tarthatunk itt, amíg a kertet elindítod. A többi munkát elvégzem ezentúl én, anyámmal, mert… mert ennek így kell lenni.
Szigorú arcot mutatott a kisasszony, bár szomorúság bujdokolt a hangjában.
Ha éppen megverte volna, akkor sem búsíthatta volna el jobban a Kati szívét. Egyszerre olyan sötét támadott mindenfelé, pedig sütött a korai nap s táncoltak az új bogarak, legyecskék a fényességben.
Kati sohasem ült le a kerti padokra, csak most először életében. A kisasszony elküldi őt
a szolgálatból!
— Jaj, te jó Istenem, te!
Haza nem mehet, még egy evő minek az öt mellé ? Hát majd beállítja másfelé az anyja, új gazdához. Most sírás következik, ha még töri a fejét sokáig s akkor elmarad a munka.
Pedig: »Ügyelj Kati, hogy minden jól legyen.« — Csak most tudja igazán, milyen szépen szól ez a kisasszony szájából!
A nap eltelt, a dolog több volt mint rendesen. Ástak, veteményeztek. De Kati ma nem énekelt. Mind ott szálldosott körülötte a fekete szomorúság. Itt kell hagyni a konyhát, amit úgy tartott, hogy a barátnői azt mondták vasárnaponként: »O1yan tiszta, mint a templom.«
Aztán itt marad a kert, s pedig most jön csak az áldott idő, amikor ki fog nyílni a sok palánta. Itt marad a vén Burkus,’akivel már összeszokott, hogy még egymás pillantását is
értik, s a két Cilus, akik, amikor Ő olyan beteg volt, bújtak beléje, úgy sajnálkoztak rajta. Itt kell hagyni az öreg nagyságát, aki mindent megvarrt neki a gépen, s ha zsémbelt is néha, hát azt csak úgy szokásból tette.
De mégis a kisasszonyért sajog a lelke a legjobban. Vajjon lesz-e még neki ilyen szép
kisasszonya, akár a pohárbeli virágszál?
Este jött, Kati máskor csak letette a fejét a vánkosra s máris húzta. Most mindcsak rajzottak benne a gondok, mint a sűrű méhek. A kisasszony azt mondta, bajban van a gazdája.
Lám, azért nem hagyja. Dehát ki is lehet a gazda, hogy így húz hozzája?
Vájjon az a nyelespápaszemű, szigorú növésű barna nagysága, akit igazgatónőnek szólítanak, vagy pedig a szőke kövér úr, aki az adóhivatalban a rácsos ketrecben ül s eddig minden elsején kifizette a drága sok szép bankót nekie?
Kati szorongva leste a tavasz múlását, hogy mit hoz az áprilisi príma. Bizony semmi változást, csak egy kis bátorságot Katiba, hogy előállt a nagy kérdéssel:
— Hát a kisasszonynak ki is a gazdája igazság szerint ?
— Az állam, Kati fiam.
— S a kisasszony őmellette tart ki a szolgálatban?
— A gyermekekért teszem, Kati. Ne oszoljanak szét vizsga nélkül. Mert látod, akkor egy egész esztendővel maradnak vissza.
— És senki, de senki nem ad egy krajcárt a kisasszonynak érette?
— Attól félek, hogy őszire még az épületből is kitesznek. Állami az is.
— S akkor mi lesz?
— Azt most senki sem tudhatja, fiam.
Megint nem jött álom a Kati szemére Fájt a lelke a kisasszonyáért. Úgy le is pusztította a betegség. Még a cipője is kotyog a lábán a soványságtól, csak Kati tudja azt. Hát hogy akarja ezentúl magára venni még a kertimunkát is!
Istenem, ha ö segíthetne rajta… A világ nagy s a világ rossz, nincs is mit sokat várni tőle, de egymás közelében egynéhány csendes jóember sokat könnyíthet egymáson. Az anyját is hányszor elémozditotta, amikor a nyűgös kisebbeket elcsendesitette, elaltatta!
Erősen főtt a feje a gondban. Kezdett valamit kitalálni, de mit szól majd hozzá az anyja ? S belé fognak-é egyezni asszonyai? Már különben a kisasszony jól teszi, ha beléegyezik, mert a példát ö adta a szándékhoz!
A háznál megcsappant a pénz, de munka azért éppen annyi van s a szekér is kidől, ha
kiveszik egy kerekit…
Napokon át csak őrölte a gondot, amíg egyszer ütött az óra: a kisasszony odaadta neki a takarékkönyvet, hogy tegye be a bankba, ami áprilisra esik a béréből. — Tavaly óta növekedett a Kati fizetése, felment negyven koronára, húszat hordtak abból minden hónapban a kasszába, a többi ment az anyja kezébe.
Kati nézte a szép kék papirosokat, ahogy belé voltak fektetve a könyvecskébe…
— Alássan köszönöm — mondta, s kezet csókolt, de nem mozdult a helyéből.
— Ez az utolsó, Kati fiam. Elsejéig nézzen édesanyád más hely után, hogy ne maradj kereset nélkül. Szóltál már neki, ugyebár?
— Nem.
Szokatlan felelet volt. Kati mindig mindent hamarább megcsinált, mint ahogy várták tőle.
— Rég figyelmeztettelek pedig.
— Azt hittem meggondolkozott a kisasszony.
— Nem tőlem függ ez — sóhajtás gyengítette a kisasszony beszédét — nem, nem maradhatsz nálunk, hát mit növeled a gondomat még azzal is, hogy nem tudom, mi lesz veled! Legalább tudjalak valami jó helyen!
Kati csak nézett maga elé.
… Délután a kiasazony próbát tett a kerti munkából. Nekiállt a daraszolásnak, gyúrta estig, hogy hólyagok gyűltek a tenyerén s reggel nem mehetett az iskolába, úgy szúrt az
oldala.
Kati készítette a mustáros tapaszt s közben nagyon elszánt arccal forgolódott.
— Hát most már láthassa a kisasszony is!
— Ó, én holnap felkelek, Kati. Befejezem a széles utat végig. Meg kell szoknom a testi munkát.
— Az nagy időt kíván. Többet egy tavasznál. Így aztán nem is fog vizsgáztatni az idén, ha leesik a lábáról. .
— Pedig a vizsga el nem maradhat!
Kati mond, mond magában. Próbálja, hogy jönne ki ügyesebben a dolog. Kicsit restelli is, amit akar, mert a nagy szeretet s a szép szándék nehezen mutatja meg magát az egyszerű embernél.
— Látom, — lel végre szóra, hogy a kisasszony sem hagyja a gazdáját, amért az bajban van. De tőlem azt kivánja, hogy én hagyjam az enyémet!
A kisasszony felül az ágyban. A szeme kitágul. Úgy látszik, nem értik egymást egészen.
— Hiszen én világosan megmondtam neked, hogy nem tudlak fizetni!
Szorongva pillant most fel Kati.
— Annyit se tud adni, amennyit… édes’- ámnak kell a kezibe tenni… mer’ csak az szükséges… a gúnya várhat… egynéhányom éppeg van, amit viselőbe hordjak.
— De csak nem fogadhatom el, hogy a felebéredért kínlódjál!
S hogy erősen meg ne szégyenüljön a kisasszony, Kati hamar hozzámond egy könnyítőt:
— Nem a kényelmiért… csak a vizsga végett fogadja el… a kisasszony is ingyen kínlódik érette !
Egymásra nézett a kicsi tanítónő s a kicsi szolgáló. Egyik se vesztett több szót, mindakettőnek reszketett a szájaszéle.
… Kati hazament vasárnap. Kisírt szemmel, de jókedvvel tért meg. Úgy látszik, győzedelmet tudott venni az anyján is.
Karácsonyra csakugyan bezárták az iskolát, de a kisasszony húsvétig már ott tanított a kollégiumban, az Egyház szárnya alá vette a szétriasztott gyermeknyájat.
— Mindig mondtam, hogy Isten az utolsó
menedék, — mondotta az öreg nagysága.
Szűk volt az új iskola, s az új fizetés is, mert csak úgy kiszorítódott mindakettő. De ha az új gazda szegényesebben is mérhetett, megint csak elkezdett a kisasszony — éppen egy kerek esztendő után — berakni a Kati nevére.
… Idők múltával valamelyik Székbe vitték a leányzót feleségnek, nemes székely gazda portájára, ami nagy sor megyebeli szegény
jobbágyivadéknak.
A láda kincse féleges volt pedig, hiányzott belőle a selyemholmi s a változókból is a fínomabbja. Bizony, a téli nagykendőből is csak egy kicsi átkötnivaló hárászkendő lett.
S ha Kati máig is azt hiszi, hogy a kisasszonyért mondott le a gúnyák elejéről, a kisasszony meg abban van, hogy Kati a vizsgáért tette… én néha elgondolom, hogy odafent Istennél, ahol az Áldozatokról aranykönyvet vezetnek, a Kati köntösholmii egészen más rubrikába vannak beírva. Mindjárt a katonák vére, s az anyák könnye utáni fejezetben és előbb egy lappal, mint a dámák aranyat-vasért divatjából lehúzott aranygyűrűi.

Forrás: R. Berde Mária: Egy kicsiny szolgáló. Elbeszélések. Kálvin Könyvnyomda, Oradea. Magyar Elektronikus Könyvtár

1. Nászta Katalin:
   2021. március 14. 05:05

   Drága… elévülhetetlen. Jó volt olvasni.