Az erdei iskola szülői értekezletén a tantervről vitatkoztak a szigetlakók. A pandémia miatt a gyűlést a szabadban tartották. A szülők a tengerpart szikláin, Uhu, az osztályfőnök egy korhadásnak indult farönkön foglalt helyet. A görény mellett ülő rókamama dupla maszkot viselt. Dömötör igazgató hiányzott, ő karanténban csücsült, a denevér pedig jobbnak látta nyilvánosan nem mutatkozni.
Kezében „A fóka és az ibolyák” című könyvvel elsőként Fókapapa kért szót.

– Látjátok, mekkora szarvashiba van a címlapján? – lobogtatta a könyvecskét.
– Nem vagyunk vakok, és milyen jogon használja negatív összefüggésben a nevem? – hőbörgött Szarvaspapa.
– Tényleg, az a pettyes nem ibolya – mondta Gilisztamama, aki rozmárt még nem látott, de ibolyát már szagolt.
– Még hogy rozmár vagyok! – háborgott Fókapapa – Miért olvassanak ivadékaink olyan könyvet, ami felzaklatja őket? Kérdem én.
– Sz-sz-szeretném megjegyezni, hogy az én értékrendembe nem fér bele a Dzsungel könyve – sziszegte Vipera. – Emellett nehezen olvasható és kedvét szegi a csemetéknek.
– A Vukot lássák el figyelmeztető szöveggel – hápogta Tás. Rókamama szúrós tekintetét nem lehetett félreérteni. Egérke cincogását elnyomta az állati hangzavar.
– Erre már gondoltunk – bólogatott Uhu. – Beleírtuk, hogy „Ez a könyv sértheti a vadkacsa pipék érzékenységét, és károsan befolyásolhatja a tollasodásukat”.
– Mind meghülyültetek? – háborgott Teknős. – Gyermekkorom kedvenc olvasmánya volt.
A káoszba fúlt értekezlet után Egérke kettesben maradt Uhuval.
– Miért nem engedtél szóhoz jutni? Azért mert kicsi és szürke vagyok? – cincogta felháborodottan.
Ha a bagoly az egeret meg nem ette volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Kende Zsófia A fóka és az ibolyák könyvének (1955) címlapját Ion Mitrici illusztrálta.