Képzelt interakcióban a bácskai kisebbségi Végel Lászlóval

Olvasom kötetét, választott kitüntetett műfajának egyik volumenét, s tizenöt oldalanként morgok. Ismétel, újra idéz, újra ugyanazt. Tán nem veszi észre? Nem szólnak Neki előolvasói, szerkesztői? Nem lapoz eleget, mielőtt véglegesnek lát egy művet? S ha megvallom, zavar ez az érintőleges „felszínesség”, vallhatom-e, miért?

Úgy vélem, igen. Nem miattam, mert én „csak” olvasó lennék… S bár mi végre író valaki, ha épp az olvasója nem fontos…, de ezen most nem hörögnék. A mögöttes tudatosság, ami árulkodó. Így járok, ha éppenséggel újraolvasom: kiderül a szándék. Ugyanaz, ha nem is egyszer megesik, szinte elvétve hasonlít a szövegkörnyezet! A beillesztés szándéka és tudatossága a felkiáltójel itt. A figyelmeztetés, az „Európa vigyázz!” Thomas Mann-i üzenet, melyről amúgy ír is konkrétan mint mindmáig érvényes szentenciáról, melyet a szétesés és jobbratolódás, vak populizmus és szolgai totalitarizmus-hódolat vezet a végveszély felé. A Kassán nem lehet magyarnak lenni, még kevésbé európainak, s amerikai emigrációban már mindkettővel csak hiányérzet viszonya maradhat létélménye pedig akár ragozható is, nemcsak ismételhető. Már a Kassai polgárok színmű is erről vall, a sokkal későbbi naplóbejegyzések még inkább.

Igen, Márai Sándorról van szó, s közelebbről Végel László Négyszemközt Máraival. Naplójegyzetek, 1992–2014 (Noran Libro, Budapest, 2014., 164 oldal) című kötetéről, aminek itt futó ismertetésébe fogtam.  S előzményeihez tartozik már számos naplóregény, korszakregény, folyamatregény is, melyek ugyan nem éltek a mindegyre visszaidézett vendégszövegekkel (vagy nem ily látványosan), de regénytermészetükből fakadóan nem is volt rájuk valódi szükség. De ide kapcsolódik, amivel kezdtem, az olvasói reflexió beépítettsége. Biztos, hogy nem igazán közbeszéd tárgya, s még szakmai körökben sem valóban kibeszélt állapot az az olvasói, befogadói (hogy azt ne mondjam: recenzensi) élmény, amelyben talán nagyobb felelősség nevet adni az elmesélendő tárgynak, mint megteremteni azt. Amikor fél oldalanként legalább egyszer meg kell torpannod és széljegyzeteket, befirkálásokat, kiemeléseket kell eszkábálnod az oldal fehéren maradt peremére, akkor ott valami nagyon nincs rendjén. Vagy a fejedben, vagy a műben, vagy a világban. Végel Lászlónál igen tudatosan ez utóbbiról van szó.

Megannyi könyvrendezés közbeni drámai élmény, mikor régi forrásművekben, antik prózában vagy jogelméleti tankönyvben arra lelsz, amit egykori tudatlan éned, vagy még inkább elődeid olvasóként belefirkáltak. Jobbára nagyképű megjegyzések, jobbantudós szellemességek, durva vagy megfontolatlan jelzők, kicsiny botorságok – de (kortárs „szakszóval” mégannyira kiemelten) bejegyzések ezek, pótolva a papírfecnit, amely könyvjelző lehetne, s rosszabb esetben tollal vagy filccel odarótt sandaságok is olykor, melyek leplezik („le” vagy sehogy) a hozzászóló, margótöltögető habitusát, szellemiségét, műveltségét és önképét is. De a késztetés, hogy megannyi sokszólamú mondatból valami „lényeget” kiemelni milyen derék vállalás, hisz másodszori kézbevételkor mintegy fölszabadítja az időt az újraolvasástól (persze, ez sem igaz: mire újrakezded, jobbára már régen más korcsoportban, más életúttal, eltérő világképpel bírsz!), idézhetővé tesz, másodlagos fölhasználáskor jól jöhet még…, ez alapélmény. Akkor is, ha pontosan tudod: nem így lesz majd, s értelme sincs, csak a szöveget sérted meg, az alkotót bántod vele, ha bevallhatóan ostoba hozzá vagy ellene. Ennek belátása is eltart egy ideig, de a 11.-13. oldal táján már gyakori a késztetés: nem kellene firkálni, hisz mégsem a marginalizált zöldségek a fontosak, hanem maga az eredeti.

A recenzió teljes szövege a Periszkóp-2 portálon