Csíky András Kossuth-díjáról

Mi egy színész?
Egy játszó okosság.
Bizonyára nem ez az egyetlen meghatározása – remélem is, hogy nem. Csíky András mégis ezt a benyomást kelti bennem.
A forró okosság.
Hiszen van hideg is, cinikus, rezzenéstelen. Az ő arca, az ő mozdulatai azonban mindig valamilyen forróságból jönnek. Amikor a Kibédijét néztem, akkor jöttem rá, mennyire nem szabhatja meg a színész, hogy milyen erővel verje a fejét a színpadba. Egy elkeseredett ember, az egy elkeseredett ember.
David Suchet Poirot-könyvét olvasom, és abból értem meg, mennyire azonosul a színész a szereppel, mennyire vágyakozik rá, mennyire távolodik tőle, hogy ismét visszatérhessen hozzá, mennyire hiányzik neki, ha nincs. Csíky persze soha nem játszott két és fél évtizeden át tartó produkcióban, az építkezés viszont mégis hasonlít, és az azonosulás empátiája is.
Kilencvenegy éves ez a csodálatos színész, és most kapja meg a Kossuthot. Megérdemli; megérdemelte volna már rég, hogy élvezhesse is, ne csak megköszönje. A maga jogán érdemli meg, a szenvedő, pontos és okos alakításaiért, azért, ahogy mindig úgy játszott, mint Ikarosz: a belülről égető nap tűzforró remegésében.