Lassan úgy nézek ki, mint egy tobzoska. Baltafej-pikkelyű tobzoska. A jó könyv olyan, mint fejszeütés a hátba, beleremeg a szívem. Igaz ugyan, hogy még nem dobtak hátba fejszével, képzelőerőm viszont mindig kisegít. Ahogy kinyílik a könyv, emelkedik a balta, a mozdulat ívet rajzol, akár a szivárvány. És hogy a szivárványkapu miként nyílik? Hát úgy, ahogy a könyvek. Van kulcsom hozzájuk? Nincs. Tárulj szezám! Vagy tárul, vagy nem.

Kamaszkoromban a Baltagult (A balta) olvasva rettenetesen kihozott a sodromból Mihail Sadoveanu azzal, hogy kisregénye főszereplője folyton folyvást megy, nyugalom nincs, alvás néha, plusz untalan leírja, „mămăliga” (puliszka) meg egy-egy kupica „rachiu” (pálinka) kerül az asztalra. Nemrég valamelyest hasonló balladai hangulattal találkozhattam Ismail Kadare regényében, A háromlyukú hídban. Azt viszont sose gondoltam volna, hogy amerikai írásról is eszembe juthat Sadoveanu fent említett műve. Pedig így jártam Cormac McCarthy All the Pretty Horses (Vad lovak) című munkájának forgatása közben. A szereplők mennek, mendegélnek, lovagolgatnak, esznek, eszegetnek, iszogat-gat-gatnak, velük együtt nézzük a tájat, majd minden kezdődik elölről, legalábbis a regény első harmadában, mert most éppen ott tartok. Furfangos, vicces, már-már székely.

Mostanában nemcsak Kadare rántott be egy híd pillérébe, hanem alaposan megtréfált Inoue Jaszusi is, aki Az utazás a Fudaraku-paradicsomba című könyvével egyáltalán nem kímélte levegőre óhajtozó tüdőmet. Sikerült bekerülni a főszereplő mellé abba a ládába. Akartam-e? Jöhet hozzá még egy kis Óe Kenzaburó? Szerencsémre a Futballázadás nagyszerűsége a bukdácsoló magyar mondatokon is átragyog. Az utóbbi hetek utazásainak csúcspontja pedig Mo Yan Szeszföldje. Hogy milyen ez a regény? Három szóval gyorsan elmondom: patkánykoponya illatos ibolyával.
Hát így csapódnak le bennem és át rajtam a könyvek, ömölne is a vérem rendesen, ha nem megátalkodott balta-tobzoska volnék, és nem a lelkem épülését szolgálná minden egyes fejszevágás.

Ma, 2021. március 19-én mintha hirtelen lehervadtak volna a kikelet vitorlái, szakad a hó. E súlyos tavasz legelején Byung Chul Han berlini kertjében sétálhattam lírai-filozófiai könyvének, a Lob der Erdenek (A föld dicsérete) hathatós kalauzolásával. Később Einari Vuorela finn vándorköltő társaságát élvezhettem (A pacsirta lépcsői). Tagadni se tudnám, szeretem a virágokat. Ko Un is ír virágokról, a Sterne über dem Land der Väter (Apák földje fölötti csillagok) egyik versének címe: Die Glockenblumen – Zur Leidengeschichte der No Su-Bok (Harangvirágok – No Su-Bok szenvedéstörténetének margójára). A Platycodon grandiflorus, a harangvirágfélék családjába tartozó léggömbvirág eredeti jelképiségét kiforgatva a japán katonák ezzel a névvel illették a kényszerprostitúcióba beledarált koreai nőket. A könyvtárgyként is kecses Vadfüvekben írja Lu Hszin: „Amikor a vérvörös gardénia virágzik, a datolyafák újraálmodják a kicsiny rózsaszín virágok álmát, s zöld lombozatukkal ív alakba görnyednek…” – és most csendesen továbblovagolok, elkönyvegelek. Igen, egy tobzoska a ló hátán. Hát szép látvány mindenképpen. Villog a könyvek páncélja, ha ragyog a kéklő havak közötti nap.