Késő délután a kikötő felé eső kis, szűk utcákban kóborolt Attila. Színtelen kóborlás volt ez, sehol egy ember a nagy forróságban, a máskor hangos utcai árusoknak nyoma se volt.
Az alacsony, világos épületek ablaktáblái zárva, a keskeny kapuk mögötti szűk udvarokban mintha most nem is lett volna élet. Az árnyékos oldalon is mintha kemencék lettek volna az épületek, nem lakóházak. Megállt egy alacsony fa kis árnyékában. Valami érdekes, különleges ajándékot szeretett volna vásárolni, most az egyszer nem másnak, hanem magának. Legalább egy színes karkötőt, érdekes színű kőből egy furcsa figurát. Egy békát, amilyent sok éve ajándékba kapott, egy vidám beszélgetés után, de arra hivatkozva. Gyenge vöröses színű, kemény kőből faragták, és egy hűvös nyár végi éjszaka beszélgettek róla egy teraszon, pár korty ital mellett. Most nem kínált ez a városka semmit neki, pedig délelőtt milyen zsibongó népség töltött meg minden apró utcát!
Elindult tovább. Gyermekeket látott egy ház előtt, amint a közelükbe ért, éppen csak ránéztek. Az ismeretlen, idegen népség egyetlen feladatot teljesíthetett itt: megvásárolnak mindenfélét, amit számukra kínálnak, ételt és ruhát, rézedényeket, nyakláncokat meg bőröveket, aki pedig nagyobb fogásra vágyik, innen-onnan, a környékről előkerült csonka, régi edények tulajdonlása által véli, hogy egészen különleges emléket vihet haza. Hogy aztán, pár nyár után, a polcról a szemétbe kopjanak.
Leült a fal tövébe, rágyújtott, és a gyermekeket nézte. Aprópénzzel játszottak, úgy, mint máshol a nagyobb gombokkal szokás. Aztán egy kis deszkadarabot támasztottak a falnak, arról gurították a vörösréz pénzeket. Fényes volt mindegyik,
sokat használt, naponta más és más kézen megforduló pénzek.
Akinek a pénze arasznyi távolságba kerül a már elgurított pénzekhez, elnyerte. Persze a kisebbek eleve hátrányban voltak ebben a játékban, hiszen araszuk kisebb volt, mint nagyobb társaiké.
Szinte vég nélküli játék. Kiszáll, kimarad az, akinek elnyerték minden pénzét. De ha kerül is ilyen, kér valamelyik társától, mert minél többen játszanak, annál érdekesebb, nem mellesleg nagyobb a nyerési lehetősége is mindenkinek.
A szemben levő házak valamelyikéből halk, vontatott ének hallatszott. A csukott ablakok mögött vajon hol énekel az a nő? Gyermeket altat? Egyedül van, és valami unalmas munka közben kezdett énekelni? A házak közt egy macskajárásnyi hézagsincsen, egymáshoz simulnak, nem tudni, meddig tart egyik és hol kezdődik egy másik család lakhelye. Az énekszó egészen elhalkult, a gyermekek sem figyeltek rá. Az egyik ablaktáblát valaki megnyitotta, egy kis pattanás, koppanás jelezte ezt. Arra nézett, de csak jó idő múlva vette észre, amikor háromujjnyi résre nyitották meg. Valaki őt figyeli, mert ha a gyermekeket nézné, talán kiszólt volna nekik.
Egy öregasszony nézett ki, szigorú arccal. Nem sokkal később nyílt a kis kapu, botra támaszkodó öregember lépett ki az utcára. Ahogy Attilára nézett, nem sok érdeklődés látszott az arcán. Szemében inkább elutasító szigorúság volt.
– Kit keresel, idegen? – kérdezte franciául. Attila arra gondolt, talán háborúkat megjárt öreg a kérdező, aki egy idegennel szót érthet.
– Nem keresek senkit – mondta neki, és intett, jöjjön melléje, az árnyékba.
Az öreg átsántikált a keskeny utcán. Megállt mellette. Aztán tőle kétlépésnyire leereszkedett a fal tövébe. Kissé előrehajolva ült. A botját maga mellé húzta. Attila cigarettával kínálta.
Rágyújtottak, és hallgattak.
Az ablak a szemközti házon megnyílt, az öregasszony pattogó hangon mondott valamit. Az öreg röviden válaszolt.
Aztán feléje fordult.
– Azt mondja, valakit keres.
– Nem keresek senkit. Soha nem jártam itt.
Az öreg, miután elszívta a cigarettát, azt mondta, rá se nézve:
– Ha jártál volna itt, azt az embert keresnéd, aki már járt itt.
– Nem keresek senkit – ismételte meg. – Holnap elutazom.
– Aki ide jön, mind elutazik. Itt van egy-két napig, aztán megy tovább.
– Igen – bólintott Attila. Nem látta értelmét ellenkezni az öreggel. Ő így látja a sok idegent, akik turisták. Esznek, vásárolnak, aztán elmennek.
A gyermekek félbehagyták a játékot, és köréjük gyűltek.
Csak egymás között beszéltek, a két felnőtthöz nem szóltak. Külön világ – gondolta Attila. Mint ahogy külön világ azoké is, akik itt megfordulnak.
Az öreg kért egy cigarettát. Aztán beszélni kezdett. Hogy ő is járt nagy városokban, ahol pár napig lakott, mert nem akart ott élni. Akkor még fiatal volt. Most jobb lenne egy nagyobb városban élni. Itt már neki nincs munkája. Halászni nem jár, öreg és gyenge. Bőröveket készít. Attila nem mindent értett meg, de inkább bólintott, minthogy újrakérdezze.
Nyáron jó, mondta az öreg, amikor sok az idegen. Aztán felállt, és anélkül, hogy elköszönt volna, bement a kapun. A gyermekek is elmentek, jó távol kezdtek más játékba.
Felállt és továbbment. Most már biztos, hogy az öreg nem jön vissza. Pedig arra számított, hogy visszajön, és megpróbál neki eladni valamit.
Az árnyékok kezdtek terebélyesedni a falak mellett. A meleg azonban mintha estig tartana.
Lement egészen a partig. Apró csónakok, csaknem mind kékre festve, most így gazdátlanul olyan látvány, mintha az egész városka elköltözött volna innen.
Teát ivott a parthoz közel egy kis kocsmafélében. Alig volt vendég. A turisták inkább a fényes, elegáns helyeket kedvelik, bár azok majd később nyitnak. Akkor az utcát elárasztja az ételszag, apró gyermekek koldulnak, unott asszonyok várják a vásárlókat a kapuk előtt, az utca szélén. A férfiak alkusznak, kínálnak, a nők ilyenkor hátrahúzódnak.
Aztán a parton sétálgatott, amikor a szél már tovalengette a forróságot. Szép, nagy kagylódarabot választott a homokból, a nagyobbjából fényképtartókat ragasztanak össze, vagy hamutartónak is használják. Az érdekesebb színűekből nyakláncot készítenek.
Amire visszatért a kis utcákba, megélénkült az élet. Gyermekek futkároztak, idős asszonyok kiabáltak egymásnak, az idegen azt vélheti, veszekedős kedvükben vannak, de holnap meg holnapután is ugyanilyen hangosak lesznek. Dohányzó férfiak unatkoznak az áru mellett. Bennebb, a központhoz közel nagy teraszokon egyenruhás fiatalok szolgálnak fel.
Legtöbbjükön hosszú kötény, nagy pincérzsebekkel, és udvariasan lesik, hogy a vendégek intsenek nekik.
A piac környéke késő délután puszta volt, most meg túl hangos. Halszagú minden, és mintha az illatból csupán a rothadás szaga maradt volna. Kutyákat kergetnek tovább, árut hordanak be, és harsányan kínálják a portékát.
A főtér tele volt emberrel. Túlsó felében a meleg kövekre ülve várták, hogy két cirkuszista elkezdje a mutatványt. Tüzet fújtak, tojásokat dobáltak a levegőbe, és a földtől alig arasznyira kapták el, aztán egy kisgyermek akrobata mutatványait tapsolták a nézők.
A tiszta égbolton fényesek voltak a csillagok. Apró fények villantak az ablaküvegeken, a teraszok poharain, és fények lüktettek a szemekben is, akár a halk, lendületes zene. A világos ruhák, a lebarnult arcok látványa összekeveredett az épületek és járdák tompa színeivel, Attila számára furcsa egyveleg volt, amit a hangos szó, a szekerek kerekeinek zaja és az ételszag tett kopottá. A piac és a tömeg harsány hangjai mintha felülírták volna benne a kis utcák álmos délutáni csendjét. A bámuló szemek mélaságát, az égbolt tisztaságát. Máshol a nyugalom ideje az éjfél közeli óra. Itt a zsibongásé. Árusoké, vendéglősöké, a délután még bágyadt, az esti hűvösben felfrissült embereké, a tömegé.
A kagylót kivette zsebéből, ujjai között forgatta. Aztán kimarkolta zsebéből az aprópénzt, beleöntötte a kagylóba. Feltette egy kerítés párkányára. Vissza se nézett, hogy kap-e utána valaki.
Álmában nagy hajót látott, körülötte apró halászcsónakok ringtak a felvert hullámokon. A halászok éppen kihúzták a hálót, benne fényes kagylódarabok. És sok-sok vörösréz fémpénz, köztük néhány csillogó testű hal. A parton fúvószenekar játszott, mögötte szabályos sorban a fiatal, kedves arcú pincérek, mintha búcsúztatnák a hajó utasait, akik ismeretlen helyekre utaznak, lakásaik biztos menedékébe, ahol apró üvegpoharakon villan meg a reggelek első fénye. A sánta öreg a botjával integet a nagy hajó után, a pénzzel játszó gyermekek a harsány zenekar játszotta dallamot éneklik tele torokból. A környékbeli utcák ablakai mind kitárva, mintha eltűntek volna róluk a pontosan illeszkedő deszka ablaktáblák. Aztán azzal a gondolattal ébredt hajnalban: ebből semmi nem lesz, soha.

Forrás: Búvópatak 2021. márciusi szám