a lyuk / gaura

nem tudom, miként s miért kerültem
tíz kilométerrel a Föld fölé,
egy fekete lyuk közelébe, úgy tűnt, épp csak felébredt
és cselekedni készült.
szénaboglyányi volt, reméltem, odébb taszítom,
de nem tudtam, hogyan közelítsek hozzá
és miként taszítható el egy
fekete lyuk.

úgy tűnt, épp ébredezőben, szája kissé eltátva, és
egyetlen mozdulattal valamennyi folyót felszippantott mintha laskát,
lezúdította torkán mindazt, ami az óceánok tányérjában volt,
egy falásra valamennyi hegyet és mezőt magába nyelt,
száját a környező világossággal öblítve ki.

az emberek foggal-körömmel kapaszkodtak a maradék földbe,
a facsonkokba, s ámultak,
mi a csuda szippantja őket az egekbe

s alig egy másodperc alatt
valamennyi élő s a mindenkori holtak csontjai
és az emberek gondolatai, és azok gondoltai, akik valamikor emberek voltak,
s mindent, ami elhangzott, s minden, mit leírtak,
és a roppant emberi építményeket,
és a népek nagy töténeteit és katasztrófáit
elnyelte egy falással.

a lyuk bágyadtan csámcsogott
és felhörbölte a föld burkát, a föld belsejét,
s amikor mindennel végzett, ami elnyelhető volt,
nehézkesen, jóllakottan távozott,
s a föld helyett még csak egy fénykép sem maradt
a földről,
se egy hajszál, se egy befőttes kupak.

Én ott maradtam, szemügyre venni a helyet,
ahol egykor a föld volt,
és sírni támadt kedvem,
s nem tudtam, miként fakadjak sírva és melyik szememmel,

és bár a föld, míg létezett, nem volt kedvemre,
most nagyon sajnáltam,
és tudtam, hogy ez így nincsen jól, nagyon nincsen jól,
hogy ne létezzen semmi, a legkisebb nyom sem,

s ha valaki megkérdezte volna,
hogy milyen volt a föld és milyenek rajta az emberek,
alig tudtam volna valamit mondani.

ám a boldogok közül, akik hittek,
a szavakból, a feltámadásra készülődő testükből
csak vékony sebhely maradt a vaksötét mélyén.

és mikor láttam, hogy még ama sebhely
is gyorsan felszívódik, még inkább kétségbe estem

s ha lett volna még szemem,
hiába is lett volna,

és ha még lett volna kezem,
csak eveztem volna vele kétségbeesetten

ama lyuk felé, hogy rásózzak amíg csak megnyílik
és magába fogad.

Fordította: Cseke Gábor

Forrás: Vatra, 2021, nr. 1-2.

**

*
nu ştiu cum sau de ce m-am nimerit
la vreo zece kilometri deasupra pământului,
lângă o gaură neagră, părea că abia se trezise
şi că se pregătea să înceapă ceva.
cum era cât un balot de paie, mă gândeam să o împing
mai încolo, dar nu ştiam cum să mă apropii
şi cum se poate împinge mai încolo
o gaură neagră.

părea pusă pe dezmorţire, aşa că şi-a deschis alene gura şi,
dintr-o singură mişcare, a supt ca pe tăieţei toate râurile,
şi-a vărsat în gură farfuriile oceanelor,
a halit dintr-o singură înghiţitură toţi munţii şi toate câmpiile,
a făcut gargară cu întreaga lumină dimprejur.

oamenii se ţineau cu unghiile de rămăşiţele
şi cioturile pământului şi se holbau
la ceea ce-i trage în ceruri

şi, în nici măcar o secundă,
toţi cei vii şi oscioarele morţilor dintotdeauna
şi gândurile oamenilor şi gândurile celor care au fost oameni
şi tot ce s-a spus şi tot ce s-a scris
şi marile construcţii ale popoarelor
şi marile întâmplări şi dezastrele popoarelor
toate au fost înghiţite pe dată.

gaura plescăia adormită
şi sugea învelişul lumii şi măruntaiele lumii
şi după ce a terminat tot ce putea fi înghiţit
s-a dus mai departe, greoaie, sătulă.

şi în locul pământului nu mai era nici măcar o poză cu
pământul,
nici măcar un fir de păr sau un capac de borcan.

eu am rămas să mă uit la locul
în care cândva a fost pământul
şi mi-a venit să plâng,
dar nu ştiam cum să fac asta şi cu ce ochi.

deşi nu-mi plăcuse de pământ când era,
acum îmi părea foarte rău
şi ştiam că nu e bine, că nu e deloc bine
să nu mai existe nimic, nici măcar o urmă, cât de mică.

şi dacă m-ar fi întrebat cineva
cum a fost pământul şi cum au fost oamenii lui,
n-aş fi ştiut să zic mai nimic.

iar din cei fericiţi, din cei care au crezut,
din cuvintele şi din trupurile pregătite de înviere
nu a mai rămas decât o mică cicatrice în întuneric.

şi când am văzut că până şi cicatricea aia
se şterge repede, mi-a părut şi mai rău.

şi dacă mai aveam ochi,
degeaba mai aveam ochi.

şi dacă mai aveam mâini,
era doar să vâslesc cu ele cât mai repede

spre gaura aia şi să lovesc în ea până se va deschide
şi mă va primi laolaltă.

* Született 1981-ben (Tâncăbeşti, Ilfov megye). A fiatal román költőnemzedék egyik legígéretesebb tagja. Első versét 2000-ben közölte a Poesis c. folyóirat, bemutatkozó kötete (trenul de treieşunu februarie – a február harmincegyediki vasúti járat, Editura Vinea) 2002-ben jelent meg. További verseit catafazii (katafázisok, Editura Vinea, 2005) címen adta ki. Nagylélegzetű, látomásos versfolyamok kedvelője.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ