Csak ez az egy kellemetlen nyűg vetett csúf árnyékot a hosszú, gondtalan nyári szünetre, amelynek csaknem három hónapját nagyszüleinél töltötte. Nem mintha nem szeretett volna olvasni – épp ellekezőleg! A helyi napilapot rendszeresen forgatta. Ahogy nagyapja kiolvasott egy lapot, már adta is tovább az unokájának, aki árgus szemmel figyelte a sporthíreket, az időjárásjelentést és péntekenként a lottó heti nyerőszámait. A régi ház padlásán is szívesen keresgélt és olvasgatott a régi könyvek közül. Csak ez az egy ne lenne! Négyszázharminc oldal és még csak a tizennyolcadiknál tart, de azzal is milyen kínkeservesen halad! Egy borús délután nagynehezen eljutott a harmincegyedik oldalig, de sűrű ásítozások, nyújtózkodások és fészkelődések kíséretében. Kínok kínját élte át. Feneke és háta fájt a fotelben, akárhogyan próbált helyezkedni. Nem bírom tovább, ez dögunalom, még mindig nem történt semmi. Fogta, letette a vaskos könyvet, behajtotta annál az oldalnál, ahogy abbahagyta, nehogy feleslegesen újraolvassa azt, amit eddig is csak nagy nehezen sikerült.

A következő napon rekkenő hőségben próbálta magát rávenni az olvasás folytatására, de most még nehezebben ment, mint tegnap. Megpróbált a heverőn hanyattfekve olvasni a könyvet magasan kinyújtva a feje felett, de megfájdult a karja. Majd hasra feküdt, de akkor meg a könyöke zsibbadt el. Végső megoldásként a könyvet kézbefogva sztoikusok modjára járkált a folyosón fel-alá de így sem haladt túl gyorsan. Mindössze tizennégy oldalt, de szabályos fizikai fáradtságot érzett minden egyes oldalnál és úgy érezte, hogy állva el tudna aludni. Muszáj volt szüntet tartania. Felpattant újonnan kapott tízváltós versenybringájára és nekiindult. Szeretett végigtekerni a Duna-parton, a töltésoldalban, ki a strandra, csobbanni egyet és visszatekerni a Belvárosba fagyizni. Ilyenkor mindig nagylelkűen felajánlotta nagyanyjának, hogy szívesen bevásárol hazafelé jövet.

Egy másik délután épp csak nekiült a nem sok jót igérő folytatásnak, amikor megjelentek unokatestvérei és elhívták horgászni meg strandra. Több sem kellett neki! Uccu, irány a Duna-part! Hátránya még így is tetemes volt, pedig már augusztus első hetében járt. Csak tolta ki, halogatta, sehogy sem tudta rávenni magát a folytatásra. Néha bele-beleolvasott, ugrott tizenegynéhány oldalt, de annyira unalmasnak találta, hogy képtelen volt folytatni. Ekkor végképp feladta.

Eltelt a nyári szünet, ez nála mindig kissé hektikus és depresszív időszak volt. Aztán eljött az ominózus nap, amikor is ellenőrző dolgozatot írtak, amely lebuktatja azokat, akik nem olvasták el ezt a kötelező remekművet. Tudta előre, hogy ebből nem sül ki túl sok jó. Így is lett. Ott virított a randa kettes alá a hevenyészett írással nyögve-nyelve összelesett -összeírt papíron. Külön rosszul esett neki a nyilvános megszégyenítés amikor is a tanárnő kifejtette, hogy mekkora csalódás ha pont egy ilyen jó tanuló hanyagolja el a kötelességét. És szembesítette a ténnyel, miszerint kap két hetet, hogy kiolvassa és a dolgozatot újraírja. Ezt egykedvűen, fancsali képpel vette tudomásul, amiért a szigorú matróna rá is förmedt, hogy neki ne fintorogjanak!

Savanyú pofával lépett ki az iskola kapuján és morózus egykedvűséggel várta a buszt, amire még negyed órát várnia kellett hiszen az előző pont az orra előtt csukta be az ajtót. De megjegyezte a sofőr képét. ” Ismerem, ezt már többször eljátszotta! Bezzeg, ha valami csinos, miniszoknyás csaj, rohant volna a buszhoz, azt kétszáz méterről is bevárta volna!” – duzzogott magában. Unta a buszmegállóban várakozást. „Elsétálok a következő megállóig, addig is telik az idő.” Kissé rosszul saccolta meg az időt, mert épphogy elérte a következő buszt, lélekszakadva rohant, hogy elérje és egy ugrással épphogy bevágódott az ajtó becsókódása előtt.

Ekkor váratlan dolog történt: olyan, amin a tudomány is csak vállát vonogatva értetlenkedik. Pedig csak egy spontán keletkezett idő- és térkaput ugrott át és kész. Ez minden. Nem volt ebben semmi különleges vagy érthetetlen.

A következő pillanatban egy terebélyes fa alatt üldögélt, biciklijét a fának támasztva. Előtte, vele szemben a platánsorral szegélyezett út mentén levendulaföldek illatoztak. A távolban ciprusfák és kúpcserepes kőházak sziluettjét vélte felfedezni. A fejhallgatójából ismerős dallam szólt.

„Non, je ne regrette rien,

C’est payé, balayé, oublié,

ni le mal, tout ça m’est bien égal,

Non, rien de rien”

Elégedetten nyújtózkodott, álláról leseperte a sonkás, brie sajtos baguette morzsáit, felpattant a biciklire és folytatta útját. Arcát kellemesen simogatta az illatos nyári szellő. A levendulaföldeket szőlősorok és vadvirágos rét és napraforgótábla váltotta. Kissé lehúzódott az út szélére mert vele szemben egy népes biciklis mezőny haladt el. Hangosan üdvözölték, és viccesen megjegyezték, hogy eltévesztette az irányt. Ezen jót derült. A versenyzők közt felismerte a Tour de France egyik győztesét. „Micsoda nap! -lelkendezett. Ezt követően teherautókból és pótkocsis traktorokból álló konvoj haladt el mellette. A teherautók megrakva a hírhedt multicég lebontott gyorséttermének maradványaival, a traktorok pótkocsiján diadalittasan éljenző, parasztgazdák integettek. Szimpátiáját felfelé mutató hüvelykujjával fejezte ki és csókot dobott az utolsó traktor pótkocsi platóján ülő, lábukat vidáman lóbáló gazdasszonyoknak.

„Non, je ne regrette rien,

c’est payé, balayé, oublié,

je me fous du passé,

avec mes souvenirs”.

Már közeledett Arles ódon városa. Átkelt a Le Petite Rhône hídján majd a Rhône folyón. Megbámulta a Saint-Trophime templomot, a Konstantin császár idejében épült régi termálfürdőt és az Amfiteátrumot.

„J’ai allumé le feu

Mes chagrins, mes plaisirs

Je n’ai plus besoin d’eux

Balayer les amours.”

Nem messze az ókori Arénától talált egy csinos kis pékséget leült a közelben álló ezüstös platánfa alá, bringáját a fának támasztotta és rendelt egy cafe-au-lait-t egy friss, illatos, foszlós brióssal. Mennyei íze volt. Akkor, ott azt kívánta, hogy ez a pillanat soha ne múljon el. Csodálatos nap volt. Ez az ódon mégis vidám, napsütötte mediterrán város elbűvölte különleges szépségével és hangulatával.

A szomszéd házból ismerős dallam foszlányai szűrődtek ki.

„Je repars à zéro

Non, rien de rien

Non, je ne regrette rien

Ni le bien, qu’on m’a fait

Ni le mal, tout ça m’est bien égal..”

Hiszen ez Edit Piaf! Milyen stílszerű, hogy épp itt és most szól! Így, ilyen békésen telt el ez a nyári délután. Alkonyat felé hazaért. A Saint-Blaise templomtól nem messzire laktak. Otthon vacsora közben eldiskuráltak, elmesélte, hogy telt el a napja, hol járt, kivel találkozott… Közben szólt a rádió és éppen a helyi híreket mondták. Felkapta a fejét a gazdademonstráció hírére. José Bové és társai lebontottak egy multi gyorséttermet és a maradványait elszállították. Nahát! Akkor velük találkoztam az úton! Milyen jókedélyű, vidám társaság volt! Egyszer meglátogatom őket, ha ráérek! Miért is ne? Hasznos dolog új barátokat szerezni! Legközelebb csatlakozhatnék hozzájuk, de jó kis muri lenne! De majd csak a jövő héten, hiszen holnap borskóstolóra hivatalosak Narbonne-ba. Azt meg ki nem hagyta volna! Egészen fel volt villanyozva a történtektől. Lefekvés előtt elégetten sóhajtott: So schön ist das Leben! Aztán egy pillanatra eltűnődött ezen. Hiszen ő francia! Akkor ezt most így miért? Na, mindegy, nem is ez a lényeg! Holnap reggel irány Narbonne!

Edit Piaf dalának befejző soraival álomba szenderült.

„…Non, rien de rien

Non, je ne regrette rien

Car ma vie, car mes joies

Aujourd’hui, ça commence avec toi.”

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ