(A Megmaradt világ első fejezetei emlékképeinek, emlékezéseinek olvasása közben)

Kedves Lator László!

Milyen otthonos nekem, belső-erdélyi ember számára is, a sosem látott felső-tiszai vidék a maga makro- és mikrovilágával, mennyire ismerősek egy-tömbből-faragott, csak pillanatra felvillantott ember-alakjai
A tavaszi áradások után a medrét át- meg átszabó folyó meandere
A szőlőhegyről a játék-pályaudvar, játék-vonatok
Viharban a villámcsapásokat odavonzó, öles kőrisfa nehéz, hallucinogén illatot árasztó zöldszínű bogaraival a valaha-volt szülőház udvarán
Nyári esőzések után az utcai tócsa körül hófehér fürtökbe tömörülten szomjukat oltó lepkék raja
A vízben a csigák, a csibor, mintegy vezényszóra egyszerre érkező, forduló, tovaillanó apróhal-csapat, a víz felszínén, a felületi feszültség látatlan „jegén” korcsolyázó vizipók
A folyópart iszapjába beékelődött, meredek ívben hugyozó kagylók sora
A nagyszülők, szülők szeretete-szigora, a rokonság, ahová bármikor, bármelyik órában betoppanhatott, otthon érezte magát a gyermek, a jószavak mellé mindig volt zsíros- vagy mézes kenyér, a kemencéből éppen akkor kiszedett kenyér dúca

És akkor, egyszerre – mert úgy hozta magával a történelem szélfordulása – oda kell hagyni mindent, hegyet, szülőházat, kertet, fákat, bokrokat
„Il faut laisser maison, et vergers et jardins…”
Eltépni a jó kötelékeket, amelyek láthatatlanul, miként a sötétanyag-filamentum a galaxisokat, nem hagyták a semmibe kipörögni, kisodródni az embert
Elhagyni mindent, mint ahogy leveted a ruhád és futni félmeztelen-árván a szülőfölded köré kerített két határon át
Azt hitted, hazulról haza
Azt hitted, mint ama gólyának, „neked (is) két hazát adott a végzeted”
Az új gönc, amit magadra öltesz, egyszerre bő is, szoros is
Azt hitted, hazaérsz. Mi lett a hazáddal?

Kiváló tisztelettel,
Bartha György