Nem akarok általánosítani.
Ha valamit el akarok mondani, magamról mondom el. De ha nem emelem az általános szintjére, senkit sem érdekel. Érdekesnek kell lennem, hogy mást is érdekeljek. De ha csak egy különös esetet ecsetelek, ha mással nem történt ilyen, a bolondság kategóriájába kerül, ami megint érdektelen. De ha érdekes vagyok, mást is érdekel, akivel pont ez pont így megesett. Akkor ő is érdekesnek érezheti magát. Tehát, ha nem vagyunk bolondok legalább ketten, nem ér a dolog. Alacsony lépcsőfok ez még az általánosítás szintjén, de itt kezdődik. Ha így kezdem a verset: az ember, mindjárt tudják, hogy róluk van szó, az egyszeri emberről, aki többedszerre is világra jön. És tudja, hogy világra csak így lehet jönni. Mindenki különösnek, egyszerinek érzi ezt, – az is. De ettől még nagyon sokszor megtörténik. Szóval, mikor magamról írok, rólatok beszélek. De mikor rólatok, akkor magamról. S bár úgy tűnik, mintha becsavarodtam volna, mindketten tudjuk, miről van szó. Mikor megszólalok magam elé pajzsul tartva a szót, megbújok mögötte és ha rárezdülsz, mindjárt tudom, nem vagyok egyedül.

1. Egyszerű, mint a pofoncsapás, amit igazándiból akkor értesz meg, amikor elcsattant. Egyszerűen. Egyszer. Minden pof egyszer csattan el, a többi már verés. A pofonokra – egyszer-egyszer – épp ezért van szükségünk, hogy a verést elkerüljük.

2. Olyan ez pont, mint vízalámerüléskor, épp fuldoklás közben megfogni a másik kezét. Közöttetek ott a víztömeg, ami sűrű, nem könnyen vergődsz keresztül rajta, úsznod kell, de ha sikerül, eljutsz a másikig. És együtt buktok  a felszínre.

Hát ennyit ma, így reggelire.

2021-03-10