„Az emlékiratok – ha mégoly igazmondásra törekszenek is – sosem egészen őszinték: mindig minden bonyolultabb, mint amennyire elmondható.” André Gide: Ha el nem hal a mag)

A történelem hulláma átcsap a kisemberek feje fölött. Vannak, akik utána prüsszögve, tikogva, köpködve felbukkannak az árból, s vergődve, úszva próbálnak a felszínen maradni, másokat örökre maga alá temet a hullám.
Hát még ha 12 éves „törpe-kisember” az illető! Gavroche összeszedi a töltényt az utcakövezeten elbukott katonák patron-táskájából, miközben a még élő hadfiak reá vadásznak, a pesti kissrác Molotov-koktélt hajít az orosz tankra… Nekünk, „sors kegyeltjeinek”, akik 1944-ben születtünk itt, édes egy hazánkban, nem adatott meg a hőstett esélye. Bezzeg nagyapám Piavénál harcolt, édesapám pedig a Don-kanyarban! Mindketten kiskatonákként. Szép kis helyek ezek! Utólag eltöprengek azon, vajon hogyan is kerültek ki élve, hogyan is tudtak onnan hazatalálni? Ha arra gondolok, hány golyó surrant el a fülük mellett, hány taposóaknára nem hágtak rá csak úgy véletlenül, hány ágyú célirányzékát állította be az a tüzér egy hajszállal alább vagy magasabbra, hány torkolattűzből, szuronyrohamból kerültek ki élve néhányadmagukkal vagy éppen egyszál egyedül a kompániából, ők, a „szerencsések”, közvetlen felmenőim két egymást követő nemzedékének „letéteményesei”, nem egy csatában, nem egy nap, hanem hosszú háborús hónapok, évek alatt, el kell hinnem: talán van (volt!) valami terve velem is a sorsnak.

Mondom, 12 éves voltam 1956-ban. A Kis-Küküllő völgyének legutolsó, akkor még színmagyar, református felekezetű nép lakta falujában, Magyarpéterfalván éltünk. Már a nagyszüleim számára is ez a falu biztosított otthont és megélhetést, ha szűkösen is, jóllehet anyai nagyanyám búzásbocsárdi, apai részről pedig a nagyanyám magyarlapádi származású volt. Az akkori, ottani falusi létezés elszigeteltségére mi sem világít rá jobban, minthogy én – bármilyen furcsán hangzik is – a helyi elemi iskola első osztályába kerülve tudtam meg, hogy nem Magyarország a hazám. A szüleim és az összes felmenőim, akikről tudok (vagy inkább nem tudok!), még mind Magyarországon születtek, csakhogy a nagyszüleim életük második felét már román állampolgárokként élték le, a szüleim pedig világra jöttük után pár hónap múlva lettek azokká. Anélkül, hogy valaki is megkérdezte volna nagyszüleimet arról, akarják-e, vállalják-e ezt a bagatellnek semmiképpen sem minősíthető impériumváltoztatást.
A 12 éves ember-lény milyennek látja maga körül a világot? A „vallomásos” Móricz Zsigmondot idézem, aki az Életem regényében írta: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.” A Nobel-díjas Marquez kicsit már „igényesebb”, ő 13 évre tolja ki az emberré eszmélés határát. Így az én akkori 12-13 éves korom a fenti intervallumba éppen beleillik. Fogadjuk hát el, hogy egy tudatos, kész – bár rettenetesen tapasztalatlan – emberi lénnyel történik meg mindaz, amit az elkövetkezőkben 56-os emlékeimből felidézek. Olvasómat megkövetem: naiv hangvétele miatt ne dobja sutba ezt az írást, amely úgy hatvan év távlatából megpróbálkozik „életet lehelni” egy valaha volt, zárt közösségben felcseperedett, alig-kamasz kisfiú 1956-os mindennapjaiba.

*

1956 „hosszú, forró nyarát”, melyet részekre szabdalt néhány Szénaság felől érkező fekete vihar, nyugodt, hosszú, száraz ősz követte. Így a szüretet is hamarabb tartották meg ebben az évben a gazdák, mint október közepe. Ám októbert említve, kissé talán előre siettem.
A nyár folyamán (de lehetett az előző év nyara is, erre nem mernék megesküdni), Magyarországról jött folklórgyűjtők járták a falut. Felkeresték, meséltették és megénekeltették a mese- és népdalfákat (ők hívták így azokat az idősebb férfiakat, asszonyokat, akikkel szóba álltak, kikérdezték, meghallgatták őket, és lejegyezték a mese-, népdal- és népszokás-repertóriumukat. Kissé furcsállhattam személyekkel hozni összefüggésbe a fát, ezért raktároztam el emlékezetemben már gyerekfejjel a mesefa elnevezést). Ha újságolvasó, politika iránt érdeklődő emberekkel kerültek össze, (ilyen volt az én, akkor még legényember korú nagybátyám is), szóba került a szovjet megszállás, meg a Magyarországon akkor már leáldozóban levő Rákosi-rendszer. Dicstelen korszak – állították – rombolásait örökül hagyta az országra. Beszéltek a kollektivizálásról. Főleg ez utóbbi dolog, amit a falubeliek saját bőrükön még nem tapasztaltak meg (később, 1962 után annál jobban!) volt szálka az emberek szemében. Nálunk még jó hat évnek kellett eltelnie, amíg tűzzel-vassal ráerőltették a falura. Az idegenek mondták azt is, hogy Rákosinak menni kell(ett), de ezzel még nincs vége a történetnek… Illyés Gyula, Kodolányi és más írók nevét hozták szóba, előbbiről azt állítva: olyan nagyformátumú forradalmár költő, mint Petőfi volt, a magyar Alföld, a Puszta szülötte ő is…
Nyár végén a sarjúkaszálásból édesapám gyufacímke nagyságú és alakú kis cetlit hozott haza. Már este volt, a lámpa köré gyűlve néztük meg tüzetesebben. Az eldőlőfélben lévő Sztálin-szobrot ábrázolta, amint egy kopasz emberke alóla futván-futva próbál elmenekülni. Az útnakdőlt alak egyik lába egyenesen előrelendítve, a másikat, ugyancsak kinyújtott állapotban, mintegy hátrahagyta maga után. Mint aki a spárgát próbálja megcsinálni a levegőben! (Eztán mindig, ha valahová küldtek, és, hogy ne késlekedjem, ez volt a biztatás: „egyik lábad itt, a másik ott”, mindig ez az ábra ötlött fel bennem.). Ám a rajz azt is sejtetni engedte, hogy a kopasz emberkének, bármilyen lóhalálában szalad is, semmi esélye sincs a menekülésre, a böhömnagy, esetlen, már-már darabokra töredező kőszobor a következő pillanatban maga alá temeti. Utána egyszer meg is álmodtam a történet következő folytatását, az Aller Képes Családi Lapban látott képregény mintájára. A szoborból lett kőtörmelék kiterülve a földön, és a kidudorodott része egy alatta fekvő emberforma körvonalait mutatja.
De valami írás is volt a cigarettapapír nagyságú cetlin, azt már nem tudnám megmondani, hogy a rajz mellett oldalt, vagy pedig inkább a papiros visszáján. Az, hogy vers, már a szöveg írásképéből is kitetszett. Nagyon apró betűkkel nyomtatták, de akkor még ki tudtam olvasni a petróleumlámpa gyér fényénél is a miniatűr-szöveget:

„Hiába menekülsz, hiába futsz,
Sorsod elől futni úgyse tudsz,
Mert sorsunk nekünk és végzetünk,
Hogy egymásért szenvedünk.”

Mit tudtam én akkor, (a felnőttek sem ismerték fel), hogy egy Magyarországon népszerű Karády Katalin-sláger szövegét vette kölcsön a karikatúra készítője a politikai gúnyrajz illusztrálása céljából. Vagy talán fordítva: a rajz szemléltette a szöveget?
Megpróbáltuk „értelmezni” a röpcédulát. Abból, hogy a mezőről került elő, arra gondolhattunk, hogy repülőgépről szórták alá. Nem kapott több papírdarabkát édesapám azon a mezei útszakaszon, ahonnan ezt az egyet felvette, bár azután, hogy ezt megtalálta, még kissé körülnézett a terepen. A szél magasról, nagy területen teríti szét ezeket a semmi kis papírfecniket, volt a vélemény. Ami a képen megjelenített alakokat illeti, hát Sztálinról aztán hallhattunk éppen eleget. Hat évvel azelőtt az Ábécéskönyvem egész első oldalát a bajuszos vezér „jóságos” képe töltötte be. Mindjárt a portré után egy róla szóló, őt dicsőítő vers volt olvasható. Amit az emlékezetem megőrzött belőle, ideírom, jól sejtve, hogy nincsen olyan nemzetiségi iskolatörténeti dokumentációs könyvtár, ahol megőrizték volna a több mint 60 évvel ezelőtti magyar tannyelvű iskolákban érvényes Ábécéskönyvet. (Szász János költő bizonyára megbocsát szegény emlékező fejemnek):

„Zsuzska hétéves. Nemsokára
Beíratják az iskolába.
Megismer minden betűt, számot,
Megismeri a nagyvilágot.

Könyvét megvette édesapja,
S ő izgatottan lapozgatja.
Ki az? Ki ez? Lapoz keresve,
Míg rábukkan egy ismerősre.

Van neki róla még egy képe,
Zsuzska ott többször jól megnézte,
De itt nem gyújt rá pipára,
Itt mosolyogva néz Zsuzskára.
…
Fiai jöttek tűzben-vérben,
Reá hallgatva száz veszélyben,
S ideérkeztek a hazánkba…
Zsuzska akkor jött a világra…”

Utána a versben holmi felhívás következett a „nagy vezér” iránti hűségre, „tanításainak” betartására, de azt már nem őrizte meg az emlékezetem.
Mondom, a bajuszos, csizmás Sztálin-szoborról megalkotott kép ismerős volt, de a rajz a „nagy ember” alakját méltatlan pózban, mondhatni, vérlázítóan sértő módon mutatta be, mégpedig úgy, amint éppen darabokra esik szét. Ne feledjük, még csupán három éve múlt annak, hogy „megünnepeltük” a halálát. Az idézett szó nem elírás: 1953 tavaszán, amikor a nagy esemény alkalmából beterelték a kultúrotthon egyik kisebb termébe a mintegy 30–35 kisiskolásból toborzott hallgatóságot (a felnőttek a munkájukkal voltak elfoglalva), a fél-, vagy egészen analfabéta falusi párttitkár így kezdte nekrológját: „Azért gyűltünk itt össze, emberek – mint mondtam, gyerekek voltunk valamennyien, plusz a két tanítónő –, hogy megünnepeljük a nagy Sztálin halálát.” (A lényegre akarata ellenére is ráhibázott, a szabad emberiség számára valóban ünnepet jelentett az esemény.) A bejelentés furcsaságához még az is hozzájárult, mintegy fokozva azt, hogy a beállt csendet egyszer csak egy nagy puffanás törte meg. Az történt, hogy Janku, az egyetlen cigány származású osztálytársunk a levegőtlenség miatt elájult (elég hosszú ideje várakoztunk már a szűk, alacsony teremben), és amint hanyatt vágódott a teste, piros bőrkabátjában – csak neki volt ilyen – hatalmasat puffant a deszkapadlón, nagy port verve fel.
Hogy a képen lóhalálában futó kopasz alak Rákosi Mátyást ábrázolta, arra nem jöttünk rá, csak jóval később, mikor már híre-hamva sem volt a röpcédulának. Úgyhogy a gúnyrajz valódi üzenetét „nem vettük”, csak annyit jelentett számunkra, hogy valaki csúfot űz a nagy
Sztálinból…

Forrás: Székelyföld, 2016/10. szám.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ