Minden hónap tizennyolcadika a születésnapomra emlékeztet.
De ma már tizenkilenc.

Mi mindig megmondjuk egymásnak a magunkét. Most már az egész világ mondja, a képedbe mondja, tanácsot ad, csak menj a netre fel. Nem maradsz okos tanácsok nélkül, ez nem kerül semmibe, még garanciát sem kell vállalnia, önmagát sem kell vállalnia, azt fest magáról, olyan képet, amilyen neki tetszik. Ostobaság hát örülni a tetszikeléseiknek – nincs mögötte senki!
Egy világfájdalom gyűlt össze bennem.

*

Olyan szívesen leírnak, csak nyavalyogj egy kicsivel többet. Mindjárt kikapcsolnak. Túlmentél a tűréshatáron, átlépted az ingerküszöböt. Nemcsak minden napnak, minden embernek megvan a maga baja, mit vársz tőle. Itt van az a nap, amikor magába fullad minden. Már háromszor leírtam ezt a szót, magam is kikapcsolom. Majd egyik bogár meséli a másiknak, milyen rothadt édességekkel lehet táplálkozni tetemeinkből. Akkor már nem leszek itt, hála Istennek. Kiköltözöm ebből a testből.

*

Milyen jól bele tudok feküdni a feketébe, mi? Bivaly vagyok, hogy ennyire szeretek megmártózni a bánat szutykában? Mikor a kék, a sárga, a piros, a derű festettek mindig vidámra – hogy téged is kacagásra bírtalak? Mit akaszkodtam én is olyan vállra, amelyik hordozni nem volt képes, csak magát rám akasztani tudta? Mit sírsz?

*

Hát azt a harminc évet, amit másokért hiába imádkoztam.
Ha ugyan…

2021-03-19