Bartha György: Az én 56-om… (A magyar forradalom erdélyi gyermekszemmel) – 2.
A naptár szerint beköszöntött az ősz, de mintha a nyárnak esze-ágában sem lett volna odébbállni. Párafelhőbe burkolózva későbben kelt fel ugyan a Szancsali erdő mögül a nap, és alacsonyabban rótta útját a dombok felett Balázsfalva irányába az égen, de nyári melegéből mintha semmit sem akart volna kihagyni…
Megkezdődött az iskola. A környék szórványmagyarsága számára fenntartott balázsfalvi magyar tannyelvű általános iskola VI. osztályát kezdtem meg azon az őszön. A tisztán magyar tannyelvű iskola bentlakással is rendelkezett. Alkalmazkodva a tanulók jórészt mezőgazdaságból élő szüleinek szerény anyagi helyzetéhez, igen kevés készpénzzel, inkább a konyhán felhasználásra kerülő termények beszolgáltatásával kellett hozzájárulni a konviktus fenntartásához, a diákok étkeztetéséhez. Abban az évben a családom – valami földvásárlásba bonyolódva – nagyobb földterületet vállalt részes művelésre. Emlékszem, dohányt is termesztettünk, amely vállalkozás egy csomó részmunkát igényelt, így abban az évben, amíg folyt az őszi betakarítás, nem adtak bentlakásba. Meg is látszott a tanulmányi eredményeimen! A másfél-két km utat gyalog tettük meg naponta az iskoláig és vissza, ez meg se kottyant, nem is ezzel volt a baj, de az otthoni mezőgazdasági munkák miatt tanulásra nem maradt idő, jó, ha a házi feladatokat – úgy-ahogy – elvégeztem. Azt sem mindig. A dohánnyal kapcsolatos munkálatokhoz és az iskolához is társítható egyik élményem éppen ide kívánkozik.
Már bennjártunk az októberben, amikor egy nap az iskolából hazajövet, úgy két óra tájban az otthoniakat szorgos munka közben találtam: dohánysimítással foglalatoskodtak. Ez abból áll, hogy a drótról lefejtett, megszáradt dohánylapikat, egyenként tenyérrel ki kell simítani a térden, „panusába”, kisebb dohánylapi-kötegekbe rakni, majd az egymásra helyezett és összekötözött panusákból készül el megadott méretűre a dohánybála. Azért volt sürgős a munka, mert kihirdették, hogy másnap jönnek érte teherautóval a begyűjtővállalat emberei. Ha erről lemaradt a gazda, vihette a dohányát saját fogatán a balázsfalvi begyűjtőpontba.
Ebéd után magam is bekapcsolódtam a munkába. A rövid délután hamar elmúlt, a konyhai petróleumlámpa körül folytatódott a szorgoskodás, amikor kopogtak. Az iskolaigazgatónk állított be két vagy három tanár kíséretében, nyilván, az évharmadonként egyszer esedékes családlátogatásra érkeztek. Bemegyünk a szobába, sorra veszik órarend szerint a másnapi tantárgyakat. Előveszem a sarokból a táskámat, amely ott hevert érintetlenül, ahogy hazaérkezésemkor az iskolából oda ledobtam volt. Házi feladat semmi, a felhagyott tananyagból annyit tudok, amit a tanórán, magyarázatkor megjegyezhettem belőle.
Édesapám, látva vergődésemet, nem kis lelkiismeretfurdalást érezhetett, s mialatt kikísérte a nem várt vendégeket, megígérte az igazgatónak, hogy a II. évharmadtól beírat a bentlakásba. Így történt, hogy amikor véget ért a karácsonyi vakáció, magam is bentlakó lettem, mint előző évben, ötödikes koromban…
*
A fenti emlékezéssel kissé megint előreszaladtam az időben. Egy kis lehűléssel köszöntött be az október, kevés csapadék is hullott, utána megint visszaállott a csendes, száraz vénasszonyok nyara, ha csekély szél indult, a megsárgult kukoricatáblák siralmas lamentálásba fogtak. Meglett a szüret is, nem volt valami bőséges a termés, de mézédes szőlőt gyűjtöttek be abban az évben a gazdák.
Közvetlenül a szüret után kezdtek szállingózni az első, kezdetben biztató, az embereket reménnyel eltöltő hírek Magyarországról. Négy-öt telepes rádió működött a faluban, még az 1954-es foci világbajnokság idején tett szert az ekkor legmodernebb kommunikációs eszköznek számító média-csatornára a tanító, a molnár és még vagy két-három „privát” személy a faluban. Hazatérve a mezőről, gyorsan elvégezve az állatok körüli munkát, ide jártak híreket hallgatni a gazdák. Mikorra hazatértek, már aludt a család, úgyhogy másnapra maradt a meghallgatott hírek elújságolása. A faluba Előre és Falvak Népe újság is járt, de azok nemcsak igen szűkszavúan, de elferdítve is adtak hírt a magyarországi eseményekről, úgyhogy senki sem vette számításba, amit ott írtak…
Több mint fél évszázad távolából visszaemlékezve az maradt meg, hogy az elején főképpen a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja adásait hallgatták az emberek, ám az adások technikai minősége a rövidhullámú adókon sokszor volt kifogásolható. Ezt légköri jelenségekkel soha nem magyarázták, minden esetben a romániai zavaró állomások áldatlan aknamunkájával hozták összefüggésbe. Miután felszabadult a Magyar Rádió, középhullámon inkább ennek az adásait követték.
Emlékszem, Nagy Imre újdonsült miniszterelnök megítélésében is sok volt a vita, kételkedés. Különösen az elején. „Komonista az is, mint Gerő Ernő, Rákosi és a többiek! Vér nem válik vízzé!” Úgy október hónap utolsó napjaiban kezdték értékelni az intézkedéseit, vagy legalábbis, amit a forradalmi reformokból neki tulajdonítottak. A munkástanácsok megalakulása, többpártrendszer, a TSz-ek eltörlése… Különösen jelentős hírnek számított, hogy tárgyalások folynak a megszálló orosz vezetéssel, és megegyezés született, hogy az orosz csapatokat kivonják Magyarország területéről. Az ország kilép a Varsói Szerződésből! Ez volt a hírek netovábbja!
A történelemkönyvekben nincs szó erről, sehol sem említik, éppen ezért itt hívom fel a történészek figyelmét a következő jelentős eseményre: a rádiótól hazajövet édesapámék szűkebb baráti körben a még zavaros, karcos újborral ünnepelték meg a rendkívüli hírt. Mármint az orosz csapatok távozását! Úgy éjfél tájt, amikor a hangulat annyira fokozódott, a társaság kivonult az udvarra, és Nagy Feri, a molnár, a vadászpuskája mindkét csövéből egyet-egyet az ég felé durrantott. Hogy nem lett semmi következménye a rendszeres rádióhallgatásoknak és a forradalmi üdvlövéseknek, minden bizonnyal a falu elszigetelt helyzetével magyarázható.
Volt viszont egy, a beharangozott orosz kivonulás hírével kapcsolatba hozható nagyon is zavaró körülmény. Ezt mi, iskolába járó nebulók nap mint nap észleltük, de a felnőttek előtt sem maradt rejtve a dolog. Iskolába vezető utunk során menet és jövet is kereszteztük a brassói fő vasútvonalat. Ezen pedig véget nem érő tehervonatok hordták, egyik a másik után, keletről nyugati irányba az orosz tankokat. Mindenik tank mellett egy-két pufajkás orosz katona gubbasztott, a dobtáras Kalasnyikov géppisztoly csak úgy a nyakukba akasztva. Egyszer megtörtént az is, hogy követ hajigáltunk a vonat irányába. A katona felugrott és ijesztésképpen félkarral megrázta felénk a fegyverét. Mindössze ennyiből állt a mi „forradalmunk”!
A felnőttek feltették maguknak és egymásnak is a kérdést: milyen csapatkivonásról beszélnek ezek a politikusok? Hiszen a vak is látja, hogy nem távoznak, de bevonulnak Magyarországra az oroszok. Volt, aki azt javasolta, írjuk meg Nagy Imre miniszterelnöknek a dolgot, hogy vigyázzon, mert mint a történelem során nem egyszer, most is becsapnak minket ezek a muszkák! Csakhogy nem tudta senki megmondani a címet, így a levélírás elmaradt. Még jó, hogy elmaradt, valahol úgyis „kifogták” volna!
Bár református felekezetű a falu, emlékszem, nagy lelkesedést váltott ki az addig kommunista börtönben sínylődő Mindszenthy bíboros szabadulása a hónap végén.
Forrás: Székelyföld, 2016/10. szám.
(Folytatjuk)