Rokonom, a KÖLTŐ

Ez lenne a címe annak a vallomás-gyűjteménynek, mellyel a Káfé főnix portál tisztelegni szeretne idén a Magyar Költészet Napja előtt. Felkérjük a portál munkatársait, barátainkat, küldjenek erre a célra olyan alkotásokat, melyekben lelki-szellemi rokonukról értekeznek, arról a költőről (szerzőről), akit gondolkodásában, lelki világában, versbeszédében legközelebb éreznek magukhoz. Ezt a „rokonságot” természetesen versekkel is lehet illusztrálni. Műfaji, terjedelmi megkötöttség nincs, csupán a határidőt kérjük betartani, azaz március 25-ét.
Az időben begyűlt, szerkesztett anyagot portálunkon április 11-én közzétesszük.

Köszönettel: B. Tomos Hajnal, Cseke Gábor, Nászta Katalin

---

A címfotón: Oláh István Örök világ című felvétele

Tartalom:

1. Kocsis Francisko: József Attila într-un vis / Álmomban József Attila (Markó Béla fordítása)
2. B. Tomos Hajnal: Rokonom, Lackfi János
3. Láng Eszter: kavics (józsef attila emlékére)
4. Cseke Gábor: Petőfi utánérzés
5. Csata Ernő: Európa peremén
6. Nászta Katalin: Rokonom, a KÖLTŐ
7. Albert-Lőrincz Márton: És egyszer csak megjelent a Vitorla-ének
8. Hadnagy József: Nehéz batyu az Isten
9. Tóth Mónika: Tudom nem lehetek…
10. Albert Csilla: Rokonom, a KÖLTŐ
11. Para Olga: Rokonom a költő, Pilinszky János
12. Csák Gyöngyi: Rokonom: a KÖLTŐ, Radnóti Miklós
13. Keszthelyi György: Rokonságok és párhuzamok
14. Hodos László: Rokonom, a költő
15. Hajdú Mónika: Kombin’art
16. Kiss-Székely Zoltán: Üzent nekem a nagyapám
17. Márton Károly: Elődök üzenete
18. Somorčík Sz.Rozália: Nincs rokonom a költők között
19. Szuhay-Havas Marianna: Mit látsz bennem?
20. Demény Péter: Megkéstem
21. Oláh István: Az egyik legkorábbi borzalom,

1. Kocsis Francisko: József Attila într-un vis

Un copil desculţ, cu veşminte peticite, într-o zi toridă de vară, străbate şesul nesfârşit, calcă în colbul fin şi mângâios de pe drumul căruţelor, decapitând cu o nuia de sânger câte un spic de iarbă crescută pe margini, câte-o floare de pripor; loveşte cu sete, cu patimă de răzbunător; nu mai e copilul părăsit, ci arhanghelul celor ca el; va creşte pentru această dreptate;
se duce spre zarea din care mai demult a venit ceva mai bine îmbrăcat de la oraş, se duce spre gara mică a aşezării de pe pustă, se duce să vadă locomotiva de care s-a îndrăgostit fără scăpare; atât de tare că peste ani se va arunca sub roţile ei, în tandră şi tragică îmbrăţişare;
când îl visez, el încă nu ştie; eu văd copilul, dar nu-mi pot opri mintea să nu fugă la ce o să fie, nu-mi pot opri nici gândul că dacă s-ar întoarce din drum, destinul ar fi schimbat; dar micul arhanghel n-are cum să ştie, se duce mai departe; cu destinul schimbat, poate n-ar scrie nici poezie
*

Álmomban József Attila

Egy mezítlábas gyermek toldott-foldott ruhában, tikkasztó nyári napon átvág a végtelen síkságon, lépdel a szekérút finom, selymes tapintású porában, le-lefejez erős, szíjas vérfavesszővel egy kimagzott fűszálat vagy apró mezei virágot az árokparton; csapkod szenvedélyesen, bosszúszomjasan; már nem is egy elárvult gyermek, hanem a hozzá hasonlók őrangyala; azért kell felnőnie, hogy igazságot tegyen;
előtte, messze a láthatár mögött ott van az a város, ahonnan valamivel jobban öltözötten eljött hajdanában, megy a kis pusztai vasútállomáshoz, hogy lássa a mozdonyt, amelybe végképp beleszeretett; annyira, hogy sok-sok év múlva a kerekei alá veti magát; halálos gyöngédséggel öleli majd magához;
álmomban ő még nem tudja ezt; én a gyermeket látom, de nem parancsolhatok a képzeletemnek, hogy ne szaladjon előre oda, ahol megtörténik mindez, attól a gondolattól sem bírok szabadulni, hogy megváltozna a sorsa, ha most visszafordulna útjából; de a kis őrangyal ezt nem tudhatja, halad tovább; ha más lenne a sorsa, talán verset sem írna

Markó Béla fordítása

---

2. B. Tomos Hajnal: Rokonom, Lackfi János

Már amikor először olvastam verseit,(vagy inkább rímelő szösszeneteit) feltűnt, hogy létezik ebben az emberben egy nem tudom hányadik érzék, mellyel mindig kiszúrja a dolgok velejét, a történések miértjét, sőt tűpontosan meg is találja hozzájuk a megfelelő versbeszédet. Úgy gondolom, ez volt „rokonságunk” kezdeti felismerése, mert, hogy amióta az eszemet tudom, – ösztönösen, vagy talán alkati kényszerből – magam is hasonlóan közelítem meg az épp történő Valóságot. Vannak művek, melyeket csodálattal olvasok, elbűvöl írójuk pallérozott nyelvezete, esetleg a cselekmény-vezetés kiforrott technikája, de a szerző világnézete idegen tőlem, konfliktusaival, értékrendjével nem tudok azonosulni. Lackfi esetében azonban már a kezdet kezdetén rájöttem, pont az és úgy ragadja meg figyelmemet a folyton változó környezetemből, ami és ahogyan az övét, mintha verseinek magja az én agyamból pattant volna ki. Mondom, csak a magja, mert a földrajzi, családi, korbeli stb. különbségek azért rányomják bélyegüket a kész alkotásra, de ezek már csak felszínes eltérések. Verseinek az a jellegzetes vonása, hogy a világra őszintén rácsodálkozó gyermek és a leleményes nyelvbűvész egyaránt megszólal bennük, a naiv diák soraival egy mélyhitű, sokat tapasztalt nagyapa közli velünk a „bölcseleteit”. Nos, ezt a bravúrt próbálom újra és újra „színre vinni” verseimben, nem valami olcsó utánzás-vágyból – mert, hogy most éppen Lackfi dívik az irodalom pástján –, hanem, mert ezt a belső késztetést érzem, éreztem folyamatosan, már amióta először verset próbáltam faragni.
Az alábbi alkotást illusztrációként mellékelem a fentiekhez. Egyike azon költeményeinek, melyekben őszintén vall folyamatos lényeg-kutatásáról, sőt azt is feltárja előttünk, hogyan fest saját olvasatában a „valódi valódisága”.

Lackfi János: (egy jóéjtpuszi-vers)

Betelt az idő, közel van Isten országa.
Hogy milyen időre gondolok?
Egy fának mikor telik be az ideje?
Mikor elég erős és vaskos,
hogy már elbírja a tetőt vagy hogy
bárkát lehessen belőle építeni.
És ha egy nappal vagy egy héttel
korábban vagy később vágom ki?
Számít? Igen is meg nem is.
Egy ideje már itt az ideje,
egy idő múltán már késő lesz.
A lényeg, hogy most éppen
hívogatóan ott áll.
Amikor neki tudok látni,
a fa ott lesz, és készen lesz.
Úgyhogy itt az idő Istenhez közeledni.
Na de hogyhogy közel van
az Isten országa?
Eddig talán távol volt?
Vagy később majd eltávolodik,
mint mikor elveszítek valamit,
és nem találom? Itt van, de hiába.
Keresem, még sincsen sehol.
Hogy tud elkallódni egy egész ország?
Hiszen az nem valami borosdugó
vagy tű vagy szeg…
És mennyire van közel az az ország?
Nagyon. Itt van mindenütt,
csak mi hisszük
hogy nem abban élünk,
hanem a hatóságok uralma alatt.
De amíg le nem ballagunk a szívünkbe.
és nem nézünk körül onnan,
addig sosem vesszük észre.
Ha nem a tömény és önátadó
szereteten keresztül szemléljük,
akkor nem látjuk.
Csak félelmet, mocskot és aljasságot.
És elhisszük, hogy ez a világ.
Pedig elég, ha kivesszük a szemünket,
belemártjuk a szívünkbe,
és megtisztítjuk.
Aztán tegyük vissza a helyére.
Így pillanthatjuk meg
a valódi valóságot.

---

3. Láng Eszter: kavics

(józsef attila emlékére)

voltál és vagy ma is józsef attila

voltál a munkásmozgalomé
voltál budapesté makóé szárszóé
voltál mártáé judité flóráé
voltál vidám és jó és talán konok
éhes is édes és keserű is voltál
az utca és a föld fia is voltál
voltál az égé – vizében kékítő

voltál csodagyerek és voltál főleg árva
voltál anyádé apádé etáé
voltál az egész makai családé
és voltál horger antalé is
voltál médium s a szépség koldusa

és voltál a vonatkerekeké
a kerékcsattogásé a magányé

vannak most múzeumok
és versengenek érted
van nagy születésnapi emlékezés pályázatok
aprólékosan feldolgozzák minden pillanatod
szobrokat emelnek neked
mindenki téged akarna megint

az enyém attila sohase voltál
sohasem akartam volna hogy az enyém légy
sohase mondtam hogy te vagy a kedvencem
és sohase hagytalak el el se zavartalak

jöttél magadtól és jössz hűségesen mégis
és kopogtatás nélkül térsz be mindig hozzám
és el is mehetsz amikor akarsz
szabad vagy szabad józsef attila

van egy kavicsom sohase volt a tiéd
van egy kavicsom nem te vagy az a kavics
van egy kavicsom a könyvespolcomon
amikor le akarom venni a kötetedet
pont a kavics mögé kell nyúlnom érte

---

4. Cseke Gábor: Petőfi utánérzés

mintha már éltem volna egyszer
és éppen itt
a lélekvándorlás klasszikus esete
lennék pedig csak annyi történt
hogy a föld kerek és úgy pörög
velünk hogy hol lent hol fent
örökké ott legyünk ahol
történik valami
tatár labanc sztyeppei lovas
hegyentúli pakulár kopogtat döngeti a kaput
vagy egyszerűen csak vágtat
tajtékozva megtiport
testemen által

---

5. Csata Ernő: Európa peremén

parafrázis József Attila
A város peremén című verséhez,
2020 karácsonyán.

Európa peremén, ahol élek,
ködös alkonyokon,
apró vírusokat köhög ránk
egy ördögi, sötét mammon,
ami tüdőnkre rakódik,
koronásan, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint józan kétkedés,
mi átjárja elménk zugait,
valós választ hiába remél –
e kétely szívünkben marad,
a média hiába beszél.

Moshatja az agyunk – ilyenek vagyunk.
Elbolondított a sok zaj.
Helytelenül mondjuk a szót s fejünkön
borzas a szivárványos haj.
Elfeledtük ki teremtett, de érezzük,
hogy a szén, vas és olaj,

biorobotokká alakít minket,
a szörnyű mammon
öntőformáiba löttyintve
korán, fiatalon,
hogy talpon maradjunk
az örök piacon.

A befolyásos elöljárókon kívül,
így maradtunk csak mi, hű
betartói a rossz törvényeknek;
pedig sok emberi mű
értelme még lelkünkben búg,
mint a mélyhegedű.

A Föld-anyát annyian,
mióta kialakult
a világegyetem, nem pusztították
eddig, bár távoli a régmúlt:
a világban sok éhínség, fegyver,
vakhit és vírus dúlt.

Élni kell! Senki, még annyira
meg nem gyalázott,
amennyire a csillagok alatt,
a pénz megalázott:
a földre sütjük a szemünk. Felnyílhat
a titok, mit a földön az ég megáldott.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a pénz!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán a vékonyabb jég,
városok vakolata omlik
zuhanó árfolyamnál, a tőzsde, ha lép.

Ki inti le – talán a politikum? –
a bankok vad ebét?
Már rég megszületett a pénz,
Gyerekkora a ködbe vész.
Százlábú állat. No, kiáltsatok rá!
Mindenki tudja a nevét.

És itt van már, hogy oltárainál
mind térdre omlunk
s imádkozunk hozzá, mi pusztán
a tulajdonunk.
De a pénz, csak a pénzhez húz,
ez a mi nagy gondunk…

Itt állunk, gyanakvón és együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl bérünket! Azé
a szívünk, aki fölemeli.
Mert erős, ma csak az lehet,
ki pénzzel van teli.

Föl a szívvel, az anyagi fölé!
Ennyi bánatos, nagy szívet
csak az látott, aki napot látott
a fogyatkozáskor fogyni el,
aki megismerkedett a pokol
bugyros mélységeivel!

Föl, föl! … E tönkretett földön
sír, szédül és dühöng
rövid pórázon az ember
s elkábítva dülöng.
Leheljünk rá! Föl a fejjel,
ragadjuk üstökön!

Míg megvalósul gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi,
hogy a teremtés szent
s a család, férfi és nő esküje odakint
s a szerelem ösztön, idebent…

Európa peremén, hiába zeng e dal.
A költő, a rokon,
csak bámulja bambán, ahogy hull
a sötét, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
vastagon, az agyakon.

A költő – ajkán hiába szép a szó,
mert ő (egy rossz világ,
jó varázsainak a mérnöke),
fájón a jövőbe is lát,
de süket füleknek hiába zengi
az eljövendő diszharmóniát.

---

6. Nászta Katalin: Rokonom, a KÖLTŐ

A magyar költészet napjára 2021-ben

A magyar költészet napján
József Attila születésnapján
nemcsak Attilát, hanem
a költészetet magát ünnepeljük
ami csak azért kötődik az ő
születésnapjához, mert április
a tavasz, a tavasz az újjászületés,
a költészet a lélek elrugaszkodása.
Attila pedig nagyon elrugaszkodott
és fiatal maradt, mert a költőnek
fiatalon illik meghalni, ő meg
teljesen azonosult ezzel a sorssal:
lázadt, kérdezett, szeretett,
kiírt magából mindent, viszont
nem szerették, mint a költőket
általában, csak ha szerelmes
trubadúrok, vagy meg nem értett
zsenik, bohémek, megbízhatatlanok
és kevélyek, büszkék, akiknek jó
az oldalán díszelegni múzsaként;
a költészet napja a fiatal meg nem
értett költőké, a szélbeszálló versé,
az ön- és közveszélyes igazmondóké,
a költészet a megszületett és be nem
teljesülő szerelemé, az ígéreté
aminél szebb hazugság nincsen

*

Ha azt állítom, hogy nekem költő a rokonom, még el is lehet fogadni, elvégre a rokonait nem válogathatja meg az ember, tehát nem kelt botránkozást, hogy ezzel vagy azzal a költővel „dicsekszem”. Merthogy, ha valóságos értelemben gondolom, akkor már válogatós leszek, mert engem minősít, kit érzek rokonnak.
Ha az ember tárgyilagos szeretne lenni, először eldönti, milyen szögből vizsgálja meg a kérdést. Jobbról, balról, lentről. Fentről nem tehetem, mert onnan nem néz le az ember, nehogy elszédüljön, hanem inkább messze, de legalábbis szét, azaz oldalra. Ami mellérendeltséget jelez és ez sem kockázat nélküli…
Általában akkor rokonom a költő, ha nem ismerem, csak tudom róla, hogy ő is versel. Azért nevezzük költőnek, hogy megkülönböztessük a prózát írótól. De attól még költhet olyat, amit nem szeretek, s akkor már mindjárt nem a rokonom, de nem is tartom költőnek – és mindjárt bele is zavarodok a „rokonom, a költő” kibontásába.
Maradok hát annál, ami számomra meghatározó és képmutatás nélküli ebben az összefüggésben: az alulnézet szögénél.
Még egy rövid észrevétel erről: ha barátként tekintek költőrokonomra, akkor József Attila az, aki mellé nyugodtan leülnék beszélgetni. Vele nem lennének kisebbrendűségi érzéseim, bármennyire is utolérhetetlen, amit művel. Ady mellett már feszengenék az asztalnál, Babitsról, – aki a Gólyakalifával teljesen elvarázsolt és a Ne mondj le semmiről versével feltűzött a kése hegyére, – nem is beszélve. Radnóti biztosan a másik asztalnál ülne, és csak a füleim nyúlnának át, hallani, miről beszélnek, ha éppen eljönne aznap este. Nem mintha félnem kellene tőle, épp ellenkezőleg, túlságosan tisztelem ahhoz, hogy mellé ülhessek. Aki ilyen gyönyörű verssel vall szerelmet egy nőnek, mint a Tétova óda, csak vágyni lehet hasonló lelkű társra. Szabó Lőrinctől távol tartanám magam, olyan kegyetlenül kizárólagos a Semmiért egészen versével, tőle egyenesen félnék. De Balla Zsófiát szívesen hallgatnám beszélni a költészetről, hogy inspiráljon. Szilágyi Domokos előtt zavarba jönnék, nem tudnám, mit mondhatnék, nagyon butának érezném magam, őt jobb olvasni.

Egy költőt nem lehet kiválasztani. Több versek vannak földön és égen, és több költők, akiknek verseire felakadtam, mint horogra a hal.
De annyit már meg tudok állapítani, amik megragadtak fiatalkoromban, azok tudták a legmaradandóbb hatást gyakorolni rám. Ezeket a verseket azóta is tudom, verssorok úsznak be a megfelelő alkalmakkor és mint az iránytűk, bóják vezetnek, tanácsolnak, kijelölik a határokat. Nem hagynak magamra.
Ellenben… aki a lélek, szellem legmélyebb bugyraiba nyúlt olvasása közben, az Pilinszky János volt és maradt a mai napig. Egész költészetével, később prózai vallomásaival, jegyzeteivel is. Az ő iskolájában szívesen lennék tanítvány. Nem érezném magam kisebb rendűnek, sosem zavarna az ő mélyebb meglátásai miatti előnye. Igaz barát, akit a végtelenségig tudnék hallgatni, amíg el nem nyom az álom. Azokat az ablakokat nyitja ki mindig, amit más nem tud. Olyasmit mutat meg, amit más nem ismer.

Mondtam a Halak a hálóban-ját és vergődtem vele együtt, birkóztam a Miféle földalatti harc-ban saját énemmel, megfeszültem a Parafrázisban, hogy odaadjam magam szerelemből mindenestől a világnak, féltem a Téli ég alatt, attól, amit csak sejteni véltem.

Az elhagyatottság-megtaláltság érzésre, az általános és állandó kiszolgáltatottságra az Apokrifje nyitott ablakot. Ebben a versben a mindenséget hozza arcközelbe, amit félelemmel vegyes csodálattal vettem tudomásul. A második világháború szörnyűsége volt az, ami annyira megrendítette, hogy megfogalmazta azt is: verset írni, és úgy alkotni, ahogy azelőtt, már nem lehet. Azt hiszem, kevesen tudták így megragadni a költészet, a vers hatalmát, élni a szavak teremtő erejével, ahogyan ő tette ezt. A szavakon túlit fontosabbnak láttatta, a szavak elégtelenségét megmutatva. Megértéseim és megérzéseim költészetével kapcsolatban megerősödtek, amikor hallottam és láttam beszélni saját verseiről, költészetéről, érdeklődéséről, vonzalmáról. Beavatott a misztériumba, amiért érdemes embernek lenni és maradni. Abba, amit sokan keresnek, de kevesen találnak meg. Megírja, színre lépteti a teremtés, a rendeltetés csodáját, lehozza a legmélyebb tisztelettel és kétségbeeséssel Istent a földre, szembesít azzal, akinek a szemébe nem tudunk belenézni. „Akkorra én már mint a kő vagyok…” Ha más vers nem született volna, csak ez az egy, akkor is elég, hogy keresni kezdjük. A vég és a kezdet, a kezdet és a vég, az elkerülhetetlen tragédia és találkozás a mindenség urával – és még mi minden ez a vers.

Rokonom, a költő Pilinszky, mert keresi, akit megtalált. Hiányát olyan erővel jeleníti meg szűk- vagy kevés szavú verseiben, amivel másnál nem találkoztam. Puritán, tiszta, egyenes, sallangmentes, nem akar elkápráztatni, hanem azt mutatja meg, aki elkápráztathat, szembesít a szembesíthetetlennel, minden versét belőle vágja ki.
Ha a vers az, amit mondani kell, ahogy Kányádi mondta, itt a versmondó a lehetetlennel találkozik: a verset kimondani nem lehet. A vers ott van a sorok mögött, között – meg kell előbb ragadni, de nem lehet kézzel, csak szívvel, és a szívnek is tisztának kell lennie, halló szívre van szükség, mint a mesében a szóló szőlő és a csengő barack, úgy kell a szívnek a fül, amivel képes felfogni a szavak-sorok közt magát a Vers-et, ami olyan, mint egy csodaállat, nem foghatja kézbe bárki, meg se hallhatja, csak a kiválasztottak, akiknek van érzékük a hallásra. Ekkor szólal meg a vers, sohasem tolakodón, várni kell rá, türelemmel és ha kellően tiszta az ösvény a szívünkig, meghallhatjuk.
Ezt tudja, ezt ismeri Pilinszky, kinek versei töredékek, törtek, nem szabályosak, csonkák is, dadognak, keresi a szavakat, sosem beszéli túl, tudja, ha túl kell élni a szörnyűséget, olyan, mint a háborúból hazakerülő sebesültek, kifosztott katonák, mint az utolsók, akiknek nem is illett volna megmenekülni, úgy érzik. Pilinszky versében megnyilvánul a versen túli, az, aki olyannak teremtette az embert, hogy képes legyen meghallani őt. Pilinszky hallotta őt. Élménye maga a botrány, a szeretetet nem érdemlő, mégis azt élvező, kegyelmet nyerő ember és az őt teremtő Szent Isten közötti megmagyarázhatatlan, érthetetlen kapcsolat. Kérdés, mihez kezdünk vele.
Verset elemezni nem szeretek. Így vagyok az Apokriffal is. Ezt mindenkinek magának kell felfedezni.
Ha erről kellene beszélnem, az egy másik műfaj lenne, elbeszélő, magyarázó, kiegészítő, de nem a vers. A háborúval kezdeném, a lágerléttel, a kiszolgáltatottsággal, a megbékéléssel, az Isten gondolatával, a parúziával. Beszélnék a Francia fogolyról, a szenvedés undorító valóságáról, a kikerülhetetlenről, a pusztulás elviselhetetlen látványáról. Vagy csak hallgatnék és képeket mutatnék a tömeggyilkosságokról. És figyelnék a Szent Lélek hangjára.

Pilinszky mellé félelem nélkül bármikor le tudnék ülni – úgy, mint Thomas Mann mellé József Attila. Hallgatnám, hogy beszédei nyomán én is észrevegyem mindig, „mert egymás nélkül sötétben vagyunk”: „ahogy megjött ő is a Bibliában…”

Pilinszky János: Apokrif
1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályúkat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én hunyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfúló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyú terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és kerítésen.
Lélegzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

---

7. Albert-Lőrincz Márton: És egyszer csak megjelent a Vitorlaének

A világ felé fordulás életszakaszában találkoztam néhány, számomra élményt jelentő s így költői világomra hatással bíró kortárs költő – Hervay Gizella, Király László, Farkas Árpád, Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos – verseivel. Középiskolás voltam. Ekkor jórészt az iskolai élmények pallérozták irodalmi hajlamaimat, abban a harapófogóban, amelyben a propagált társadalmi illúzió már bűzlött, de tanáraink – tán félelemből fölvett – vonalassága is szorított. Frusztrációk voltak, hiszen a serdülőkor sajátos velejárói, de ott lebegett a kafkai tárgynélküli, „suttogó” félelem is közöttünk-bennünk. Szerettünk volna szabadon szárnyalni, de lehetett-e?

És egyszer csak megjelenik a Vitorlaének (1967), huszonnyolc fiatal költő antológiája, a Tőmondatok (1968), „az egyetlen nagy szembeköpés mindazokért, / akiket valaha is megaláztak / és megaláznak”(Hervay Gizella: Előszó), a Másnapos ének (1968), melyben „indigókék éjszakákon / átüt még a múlt …”(Farkas Árpád: Jó férfiak), s jaj, „csak csönd ne legyen! // Mert itt a csendnek csönd az ára” (Farkas Árpád: Csak csend ne legyen). A szokatlan, új hang és formavilág levett a lábunkról, nemcsak engem, barátaimat is, akikkel szorosabb kapcsolatban voltam. Verseket tanultunk meg betéve, versekről, szerzőikről beszélgettünk, szinte versengtünk egymással, hogy ki kit tud idézni, kinek ki a kedvence és miért. Megszerettük a verset. Értékelni és érteni-érezni kezdtük Adyt, József Attilát, Babits Mihályt, Kosztolányit, a többieket is. Ez volt számomra a verssel való katarzisos találkozás. De a folyamat itt nem ért véget.

A líceum utáni éveket, az ifjúkort is elkényeztette a hetvenes évek néhány verskötete: a Jegenyekör (1971), a Sajtóértekezlet (1972), a Töklámpás, a Sétalovaglás (1976). Szilágyi Domokos vagy Szőcs Kálmán költészete is izgalomba hozott. Visszhangra talált bennem a Bartók Amerikában sorskivetettsége és honszeretete; és még mindig visszacseng fülemben Szőcs Kálmán drámai két sora: „Négernek lenni más hazában / s nem tudni ősök sírja merre domborul”.(Szőcs Kálmán : Négernek lenni) De miért inkább Hervay Gizella és Farkas Árpád?

Hervay Gizella verseiben engem a költő mély szomorúsága vs. a boldogság szocialista illúziója ragadott meg. Olyan természetességgel öntötte saját én-valóságát a világba, fájdalmas-gyönyörűen és ólomsúlyos-lazán könnyezve a sors sebein, hogy egész világát a magaménak tudtam érezni. Nem okoskodott és nem akart kiokosítani, csak mondta a magáét, azt, ami fájt, „mint akit nem vertek még szájon”(Farkas Árpád: Avaron) – ahogy Farkas Árpád fogalmaz egyik versében. A szabadságért énekelt, melyet cafatonként tépett ki magából, a vers szabadságáért. „Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamból”(Hervay Gizella: Előszó)  – írta, és én hittem neki, mert hiteles volt. Megsúgta, nagy a feladat, „a létet kell kibírni”(Hervay Gizella: Dobverő). A szorongás, a kafkai félelem hangja volt Hervay. Sok ponton azonosulni tudtam vele, bár élettapasztalatom a költő körömfeketéjével sem volt mérhető.

Farkas Árpád Másnapos éneke a kamaszkor, a kamasz-szerelem, az elődök tisztelete, a családról való leválás, a felelősségbe öltözés, a térdig-derékig vasban levés ismerős életérzését fogalmazta meg, s ez engem is megfogott. Ráébresztett arra, hogy lassan bele kell nőnünk saját batyuink cipelésébe, és nem lesz könnyű. Az éra, amelyben formálódtunk, tele volt ígéretekkel, de rá kellett ébrednünk – és ehhez az ébresztéshez járult hozzá Farkas Árpád. Arra figyelmeztetett a költő, hogy az, ami ránk vár, nem fog elkényeztetni: „Torpanj meg egy percre, nagy ujjongások kora!” (Farkas Árpád: Cipőfűzőárus) – írta a Cipőfűzőárus remekbeszabott versében.

A későbbi Jegenyekör (1971) még egy lapáttal rátett: a férfivá érés keménységét, a kályhák lázadását, a dugdosott tüzes koronát, a ránk zuhanni képes szekértábor  vízióját zúgta fülembe. „Ha férfikort ígértél, uram, az ifjúságot / miért mosod belőlünk el?” (Farkas Árpád: Zsoltár) – perelt az Úrral. Éreztem, hogy „szájából ének: vér szivárog” (Farkas Árpád: Nyarak füstje), hogy „a fájdalom pirosa … észrevétlen üt át, mint gézen a vér.” (Farkas Árpád: Fehérben). A lázadás hangja volt, de ő megnyugtatott: „Ha felkapom néha a fejem, ne remegjetek, / nem lázadok még, / csak a köröttem zúgó milliárdéves / fűzizegést és lombsusogást hallgatom,/ ó, mert micsoda hersegő, /  harapnivaló kincsei / porlanak itt a világnak.” (Farkas Árpád: Az utolsó bányaló). Farkas Árpád nyelvi gondozottsága, tisztán csengő, férfiasan bátor és fiatalosan vakmerő tömör versbeszéde ragadott magával egy olyan korban, amikor kicsavarják az ember kezét, hogy ne cselekedjen, földbe ássák az ember lábát, hogy mozdulni se tudjon: „Kicsavartátok karjaimat, elültettétek őket az elíziumi mezőkön […] Lábam, a térdből nem hajlíthatót, földbe ástátok térdig.” (Farkas Árpád: Szolgálataim)

Ebben a vallomásszerű szövegben nem az irodalmi kánonban föltárulkozó költő-elődökre szerettem volna emlékezni, hanem azokra, akik élő-eleven emberként rótták az utakat, fölkapaszkodtak a zsúfolt buszokra, trolikra, lemaradtak a villamosról, a vonatról, ütközők csattogása zakatolt álmaikban, zsíroskenyeret ettek, vodkát ittak az állomásokban, azokra, akik jobbról, szebbről, hiteles életről ábrándoztak, és merték megosztani velünk, kortársaikkal. Azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy a kiemelt költők – kitágítható a Forrás-nemzedékre általában – nemcsak a költői álmok dédelgetőire voltak hatással, baráti közösségeket is tudtak csiholni. Akkori barátaim generációs életérzését fogalmazták meg pontosan, bátran, utánozhatatlanul, s joggal tekinthettük/tekinthettem őket magunk közül valóknak. Költők voltak, akik engem is elindítottak az alkotás útján.

Ha nagyobb szerencsém lett volna, akár barátaim is lehettek volna, vagy nővérem és bátyám, de nem részesülhettem kézfogásuk melegében. Én nem azon az úton jártam, ahol ők. Számomra az irodalom „csak” szerelmes mellékfoglalkozás volt, élet-kiegészítő, hivatásszerűen nem éltem benne/belőle, de a félve kimondott „költővé válásomban” nélkülük aligha akadt volna segítőbb támaszom.

KÖNNYBE LÁBADT ÉG ALATT

„Nem dobálok bódulatot.
Nem segíthetek senkinek.
A létet kell kibírni.”
Hervay Gizella: Dobverő

1. Fent

Így folyik el a délután s az örökös este,
időt kérnék, de hangom gyenge,
beste fellegek lengik be a messzeséget,
összekoccannak a nap nyirkos takarói,
egy ütés ide, egy oda,
könnybe lábad  az ég e tompa
hang-maratonban.
„Jaj annak, aki védekezhet.”*

2. Lent

Horizontnak mondanám a vágyat,
jobban megéget
jöttmentet s bennszülött idegent
(erre nem veszek mérget, csak remélem),
hátha jobban megérti minden
jóérzésű szomszéd, rokon, testvér,
s ki ma még liheg lila ködökben.
„Nem segíthetek senkinek.”
A vágy tárgya az élet.

3. Bent

Kér a vers, ha vers a vers,
megszólít s magamra hagy,
mintha pólyás emberivadék lenne,
embertől való, lélekből való lenne,
embernek való, léleknek való lenne,
ölelésbe szorítható, lélegezni megtanító lenne.
„Lélegezni tanulunk.
Járni.”

4. Kint

Kint örökké alkonyodik,
örökké lekésünk valamit,
fölöttünk köröz s mint mezei nyulat,
karmai közé fölkap a sasszárnyú század,
így leszünk részei, s közben
elmozdul minden, ami elmozdulhat:
a föld, a város, a ház, a kifestetlen égtakaró.

Velünk köröz a megcsúfolt század.

Félig fent, félig lent vagyok a kertben,
ahol vadvirágot szed a nekem született asszony
a magasra nőtt fű között,
miközben nekem ígéri a jövőt.
„S akkor egyszerre – boldog vagyok.”

* Idézetek Hervay Gizellától

2021. március 5.

---

8. Hadnagy József: Nehéz batyu az Isten

Mélyen hívő családban nőttem föl, ahol Isten volt az igazi családfő. Amikor valahogy elbújtam a szülők szigorú tekintete elől, nem tudtam igazán örülni a szabadságnak, mert Isten ott volt mindenütt: előttem, mögöttem, fölöttem, és mindent látott, a gondolataimban, érzéseimben is olvasott.
Nem csak bennünket, gyermekeket, a szüleinket is figyelte, vigyázta. Ha valamit nem az ő kedve szerint tettek, a vacsora előtti áldáskérő vagy az esti napbúcsúztató imában bocsánatot kértek Tőle.
Két világban éltem: a kapun belüliben, ahol a rendet az Isten törvényeinek való megfelelés határozta meg, és a kapun kívüliben; ebben is volt isten, akit előbb szocializmusnak, „Pártunk és Kormányunknak”, később Ceuşescunak hívtak.
Találnom kellett egy olyan világot, amelyben szabadnak érezhetem magam. Így fedeztem föl a könyvek világát, s azon belül legutoljára a költészetét.
Az a kapun belüli világ nincs többé, de az az Isten makacsul követett mindenüvé, ahol csak megfordultam. Most, „a vége felé járva”, egyre közelebbről szólnak hozzám Ady Endre, Pilinszky János, Nagy Gáspár istenes versei.

Nagy Gáspár: Isten költeménye

A vége felé járva
rendelt ösvényeiden
néha utadon

túl ámulatokon
és túl már hívságokon is!
hirtelen rájössz
vagy csöndben belátod:

Isten hatalmas verse
a teremtett Világ.

De azért mind jobban érdekel
hogy ebben a nagy versben
akár csak egyetlen betű hurkában is
ott van-e a te grafitporod?

S ha nincs?

A Világ akkor is hatalmas
örökkévaló és tökéletes költemény!

Bár nap mint nap te is
csak tökéletlen
és felületes olvasója vagy…

Amikor egy gyönyörű tájat látok, este a csillagokat, egy reménytől sugárzó, fiatal arcot, egy csupa szeretet gyermeket, sok minden, amit eddig leírtak, anakronisztikusnak tűnik, ugyanakkor „mind jobban érdekel, / hogy ebben a nagy versben/ akár csak egyetlen betű hurkában is,/ ott van-e” az én grafitporom? Mert ha nincs ott, legalább egy remegő, szálkás „hiszek” erejéig, hiába éltem.
Pilinszky egyik vele készült interjúban a következőket mondta saját hitéről: „Ha megkérdezik, és egy szóban kell válaszolnom, azt mondom, hogy hiszek, pontosabban azt, hogy igyekszem hinni… de ez egy olyan igen, amin a sírig lehet vitatkozni […] a legvégén azt mondanám, bízom abban, hogy meg fogok halni, mert idáig mindenkinek sikerült; nem tudom elképzelni, de bízom, hogy nekem is fog sikerülni”.” (https://www.youtube.com/watch?v=Xka8jpMXYiw)
Én a teljes hitről álmodom: hinni igyekszem a feltámadásban is, mert az az Evangéliumok szerint egy embernek sikerült, s még vagy ötszáznak. A halál Isten látható arca, amit csak más ember halálaként tudok elképzelni; a másik, a feltámadás, Isten láthatatlan arca, amit senki nem tud elképzelni.

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Mintha belőlem szakították volna ki ezt a két sort: „Isten, kétség, bor, nő, betegség/ Testem, lelkem összesebezték.” (Ady Endre: Sötét vizek partján).
Nehéz batyu az Isten, de a Nincsen nehezebb.
„Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, /Utam: a nagy Nihil, a Semmi,/ A sorsom: menni, menni, menni/ S az álmom: az Isten./ Vele szeretnék találkozni,/Az álmommal, nagy, bolond hitben/ S csak ennyit szólni: Isten, Isten /S újból imádkozni./ Nem bírom már harcom vitézül,/ Megtelek Isten-szerelemmel:/ Szeret kibékülni az ember, / Mikor halni készül.” (Ady Endre: Álmom: az Isten)
Szemben ezzel az egész világot megtáncoltató, kikacagó, láthatatlan ellenséggel Ady alábbi sorai jutnak eszembe:
„Hiszek hitetlenül Istenben, /Mert hinni akarok,/ Mert sohse volt úgy rászorulva/ Sem élő, sem halott./ Szinte ömölnek tört szívemből/ A keserű igék, /Melyek tavaly még holtak voltak, /Cifrázott semmiség.” (Hiszek hitetlenül Istenben)
De szeretem, és nem dobom ki az ablakon a többi élő és már nem élő költőt sem. Rokonaim valahogy úgy, mint Radnóti Miklósnak „a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János stb., rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim.” (http://beszelo.c3.hu/cikkek/radnoti-miklos-kiadatlan-levele-a-zsidosagrol)
És valahogy úgy, ahogy a fák rokonai egymásnak.

Fák

Fa vagy,
s fa volnék magam is,
egyazon család tagja,
itt, vagy a Lappföldön –
a föld mindnyájunk anyja.

Fa vagy,
s fa volnék magam is,
közel vagy messze tőled,
együtt festjük át
árnyékunkkal a földet.

Fa vagy,
s fa volnék magam is,
ég és föld között oszlopok,
por, kígyó- bogár-madár- fészke
fejünkre fény s eső csorog.

Fa vagy,
s fa volnék magam is,
lombunkban ugyanazon Göncölök
égi kaviccsal rakott
mindenség-ráfos kereke zörög.

Fa vagy,
s fa volnék magam is,
amint neked is, van gyökerem; hej,
nélküle földbe szúrt karó a költő,
mutatja az időt – de merre menj?…

2021. 03. 07.

---

9. Tóth Mónika: Tudom nem lehetek…

József Attilához

Távol vagy
megsebez  hiányod
pecsenyére süt a magány
s  én hozzád kiáltok
tudom nem lehetek
Flórád, Juditod
sem a többi szeretőd csupán
megnyerő anorexiás nőd

---

10. Albert Csilla: Rokonom, a KÖLTŐ

,Nehéz ez az egyes szám – mert rengeteg rokonom van. Hiszen mi más lenne a művészet befogadása, mint RÁISMERNI a rokonomra egy sose látott ember szavaiban, zenéjében, képében, táncában, filmjében – és azt érezni, hát persze, én is pont ezt gondolom. Honnan ismer ez így engem? ….kérdezem, és én honnan ismerem most hirtelen ilyen jól őt? Mert hiszen látom, amint gyertyát számláló  felesége neheztelése ellenére írogat a niklai szoba pislákoló fényénél, vagy a hiúságok hiúságán  tűnődik a vidéki birtok sártengerébe kinézve, vagy aggódva figyeli túlfiatal menyasszonya távolba révedő tekintetét, vagy kiürülten ődöng  az édes-gyötrelmes szerelemtől szabadon és árván, nyakkendőt kötve az esti liezonhoz, amit már most un ő, nők kiégett lelkű kedvence, a másik meg nem tud egy nyakkendőt sem megkötni, mert megáll a keze egy szőke haj távolba (de sosem elég távolba) hulló emlékétől, és így tovább… Ilyen intimitásba csak a rokonunkat engedjük be – akiről tudjuk, hogy megért minket, helyettünk is. Egy vérből való a nevetésünk, a szenvedélyünk, a tavaszi elfúló örömünk, az esti esőben veszteglő mélabúnk, és félelmünk a haláltól. Ha bemutatom őket másoknak, és ők nem ismernek rájuk, hát tudom, azért van, mert ők nem rokonok. Talán az övéik máshol vannak, ahova én nem tartozom. Mindenhova nem is kell.
Szóval… számtalan, csodás rokonom, akik lehevertek az ágyamra este, és elsuttogjátok nekem, amit el akarok suttogni – ugye nem veszitek zokon, hogy most csak egyet látogatok meg, és annak is egy versét, aminek a sorain lépkedve igazából beengedett a PILLANATBA? Nem akármilyen bizalom ez a részéről. Szeretném ezzel az írással némileg megköszönni.
Azért választottam Kosztolányi Dezsőt, mert annyira félt a haláltól, hogy ő írta a legszebb szerelmesverseket az Élethez, ehhez az ide-odalibbenő, gyönyörű cédához, aki nélkül – jaj, bocsánat! – meg kell halni. De addig is… igen, kapjuk el néha színes ruháját, érezzük a selymét, és jegyezzük meg arra az időre, amikor már csak emlék lesz.  Tartsuk itt azzal, hogy összeférceljük azt a selyemszoknyát illatból, fényből, hangból – és hadd boruljon ránk ez majd szemfedőként.
Kosztolányi Dezső “Most 32 éves vagyok” című verse igazi impresszionista festmény. Ha tehetném – azaz lenne bármilyen ezirányú tehetségem, – régen megfestettem volna. Békebeli nyári délután ez az “emberélet útjának felén”, amikor a napba hajoló férfi arcon épp csak átsuhan a gondolat: most van életem delelője, aztán jön a délután, és az este, és … De nem, ne most…Vissza a verőfényhez, ehhez a minden elemében kiteljesedő PILLANATHOZ, felejtsük el megmásíthatatlan útját a pusztulásba. Merevítsük ki a mozgófilmet – hadd lássam később is így, és hadd tudjam: ezért megérte
Tikkasztó nyári délután van. Minden bizonnyal ebéd utáni szieszta ideje, a nyári napoknak az a jellegzetes időszaka, amikor mintha valóban egy időre befeküdne a hűvösbe pihenni a világ. Emberi zajok nincsenek, csak a természet „mondja a magáét“ ezen a túlérett órán: a nap fényétől megrészegült virágok szirmain a virágoktól megrészegült darazsak zümmögését hallani. A költő fehér, elegáns nyári öltönyben sétál a lugasban- szereti a hanyag eleganciát. Csordultig tele a lelke. Töményen zuhog rá a pillanat alig bírható édessége. Már túl van egy jó erős kávén, és pipafüstöt eregetve lépdel. A feleség a “kerti székben” alszik. Úgy képzelem, ölében egy kinyitott könyvvel vagy újsággal. A “kicsi, a kisfiuk álmosan ring a pillanatban – önfeledt kis arcát szegélyező szőke hajának selymét szinte érzem az ujjaimban. Tejet ivott, a szendergés önfeledtségében szétnyíló kis szája szélén “csorran a tej”. A költő elnézi őket, ahogy pihennek csendesen, szabadon, messze attól a dúlástól, amit majd az ébredés hoz magával.  Tudja, hiába is tartóztatná ezt a makulátlan percet, hiába kérné a “pogány napvilág” papnőit, hogy állítsák meg a kedvéért az időt, ami elsodorja. Egyet tehet: megőrzi.
Hogyan? Hogyan lehet előhívni majd? Hogyan lehet majd lehunyt szemmel felidézni ezt a páratlan kegyelmet? Csakis úgy, hogy elképzelhető legyen: az érzékeimmel, színekkel, hangokkal, illatokkal megragadva az impressziót. Hogy újra lássam a ruha fehér villanását a zöld lombok alatt, a gyermek szőke haját, álmos, fel-felnyíló szemének kékjét, a dohány füstjének kék-liláját, ami megvalósult szinesztéziában csókolózik össze a dohány-, tej- és virágillattal, s az élvezetbe szinte belefúló, virágport kortyoló darazsak hangjával…
A költő tudja: az az “egészséges bronzarc”, ami mindezt MOST átéli, egyszer meg lesz jelölve a halállal, és nagy szüksége lesz erre a szagos, forró nyári csendre, hogy legyen mit elsuttogni vigaszul, köszönetül, erősítésül a végső percben.
Ez a vers számomra attól is olyan szép, hogy egy igazán egyszerű ötlettel emeli PILLANATOT a magasba: a helyzetrajzot megismétli, de jelen idejét az elfutó múltba tolja, így az impresszionista leírás a múlandóság dimenziójában a megismételhetetlen szépség jelképe lesz. De nem is: nem megismételhetetlen. Mert nem halt meg teljesen az a délután – ott van a verssorokban, s “ha haldoklom, ezt suttogom…”.
Talán így is történt. Talán a nagybeteg, legyengült költő az utolsó napokban sétált még egyet abban a lugasban. Két fájdalom között talán beragyogta egy percre annak a régi nyári délutánnak a melege a rá váró vacogtató hideget, vagy inkább eltakarta.
Nem tudom, hogy volt. De akárhányszor olvasom ezt a verset, mindig úgy érzem: ismerem ezt a férfit, ott sétálok vele én is, átélem én is egy tünékeny percre a dolgok tökéletes együtt állasát, amikor felkiáltanék: “Állj meg, pillanat!”
A többi – no, hiszen tudjuk – néma csend…

Kosztolányi Dezső: Most harminckét éves vagyok

Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kékes, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorran
a lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom.
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshová
pártolt.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel verte a nap
és lassan
mentem fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kék volt, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng.
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
a lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.

1917

---

11. Para Olga: Rokonom a költő, Pilinszky János

A tavaly már vallottam arról, hogy miért éreztem József Attilát lelki rokonomnak, megindokolva akkor, hogy miért, mert ő a Nagyon fáj című versében kifejezte azt a tömény fájdalmat, amelyet én is éreztem gyermekem elvesztése miatt. Valami mélyen rokoni vonást éreztem József Attilával, amikor írtam a fiamat elsirató verseimet, kifejezve a kifejezhetetlen, leírhatatlan lelki kínt, szenvedést, tömény fájdalmat, gyászt.
De Rokonom a költő, Pilinszky János is.
Sokáig nem is ismertem Őt, a költőt. Egyetlen verse azonban mélyen megfogott: a Halak a hálóban. Nem véletlen esett erre a versre a választásom, amikor Magyarországon Csoóri Sándor és Csanádi Imre szülőfalujában, Zámolyon szólnom kellett mint magyartanár a 1989-es forradalomnak hitt fordulat után az ellopott forradalmunk előtti helyzetünkről, a kisebbségi helyzetünkről: szegénység, beárulás, szenvedés, a versnek döbbenetes ereje volt akkor, mert alátámasztotta a mondandómat, a versben is feltárult a létünk esendősége, kiszolgáltatottsága…
Nemhiába vallotta Sartre: „Az ember hasztalan szenvedés csupán.”
Pilinszky az a költő, aki talán a legmélyebben átérezte ezt, szerinte az ember sorsa végső soron tragikus, az ő verseiben fogalmazódik meg a legtöbbször és legjobban, az ember erre a világra kivetett, és mire is születik tulajdonképpen, mi vár rá: a pusztulás … Pilinszky százada, szerinte a XX. század botránya az internáló táborok, és fájdalmas felismerése, hogy az ember képtelen tanulni a hibáiból, bár azt vallja, nem akar pesszimista lenni, de az élet egyenesen elviselhetetlen, rosszabb, mint a halál, és csak megyünk szembe a „pusztulással”, vergődésünkben egymást megsebezve… de bizony ő is és én többször beleestünk a depresszió poklába.
Mélyen megragadtak az aforisztikus tömörségű gondolatai is, beleolvasva Pilinszky János füveskönyvébe: Csönd és közelség, amelyben szembesülhettem élet és halál, kétkedés és hit, tragikum és boldogság, szerelem és szenvedés kérdésével. A lelki alkatunk rokon, úgy éreztem, és azt is, hogy olyan sorokat találtam verseiben, amelyeket talán énhelyettem is írt, tehát nem véletlen, hogy több versemben a mottót tőle választottam, az ő sorainak hatására született jó pár versem, akkor, amikor az élet a legnagyobb próbatétel elé állított, a legnagyobb szenvedést is kipróbáltatta velem, az anya elveszíti tehetséges, ifjú gyermekét.
Ő azt vallotta magáról: „Én költő vagyok és katolikus”. Énbennem a hit nagyon meggyengült – az iskolai agymosás hatására –, pedig édesapám egy szülőértekezleten felszólalt, védelmébe véve a vallást, de annyira megfélemlítették, hogy én csak titokban konfirmálhattam. A fiam halála előtt két héttel írt versem címe: ADJ HITET, imaszerűség, és akkor szentül hittem, hogy választ kaptam, mégpedig a legszörnyűbb csapást, ezért perlekedtem versben, gondolatban az istenemmel, úgy érezve, minden elhagyott, örökös lesz gyászom és szenvedésem, senkinek nem tudom megbocsájtani, önvád is kínozott és Pilinszky helyettem írt sorai is…” „nem vált meg semmi szenvedés, /nem véd meg semmi isten”.

Pilinszky Jánost a magány sebezte meg halálosan, engem a gyász.
A magányt véglegesnek, megmásíthatatlannak érzi. „Én nem kívántam megszületni, / a semmi szült és szoptatott” – írja, és a sorsszerű egyedüllétnek ez a fájdalmas érzése költészetének egyik rendszeresen visszatérő motívuma.
Az én életem és álmom is elviselhetetlen, erről szól a következő versem:

VAJON MELYIK SZÖRNYŰBB

„Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:”
( Pilinszky János )

vajon melyik szörnyűbb
életem vagy álmom

örökké féltelek
s rettegés az álmom
kicsi vagy legtöbbször
és súlyosan beteg
ó hogy reszket lelkem
el ne veszítselek
s aztán hidegzuhany
hantodon virágok
.
Tovább nem ámítom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten

vajon melyik szörnyűbb
életem vagy álmom
várj édes gyermekem
várj a másvilágon
( Lele, 1995 június 17. )

Líra-nyelvére stilisztikai-formai egyszerűség jellemző, amely sokszor végletessé fokozott sűrítettséggel párosul. A költő szerint az igazi, emberhez méltó létezés a szeretetben nyeri el az értelmét.
Az igazi szeretet soha meg nem szűnik, és mindig megbocsájt, ez a gondolat nálam több versben megfogalmazódik, olvasva Pilinszky esszéit is, töprengés közben született a következő rövid versem : Vihar után. Tudjuk, Pilinszky a tömörítés nagy mestere, talán hatására én is erre törekedtem, és ebben a versben sikerült a leginkább, és arra is, hogy a pusztulást mégis átfordítsam halálon túli „jóvá”, a szeretet melege, mely nem alszik ki soha… átível tán a másik világba, dimenzióba, oda is elér a melege. Hit mindenek ellenére, hogy van valami, ami révén a jóvátehetetlen bűn is átlényegíthető, sugall valami halvány optimizmust, reményt mégis…

VIHAR UTÁN

letépett
csupasz ág
vagyok

elszáradok
elaszok
tűzre dobsz
melegítem otthonod

POKOLBAN IS CSAK VELED

„nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.”
(Pilinszky János)

mert
soha el nem alszik
a tűz
mely egykor
meggyúlt a szívem
legmélyén

s bár
a poklok mélyére vettettél
nem alszik el egészen
csak mint nyers fa
a tűzön
sistereg
örökkön

s végül
elnyel e
hamuözön
s
mert
„a poklokban is

meglazult hitem”

de elpusztulni is
csak veled öröm

(Sepsiszentgyörgy, 2018. november 6.)

„Pedig a halállal szemben egyedül a szeretetben bízhatunk.” – vallotta, és én is ugyanezt hiszem, vallom.

„Tűnődés az evangéliumi esztétikáról” című filmkritikájában fogalmazta meg először a rendszer alapjait, amikor is még egy „íratlan keresztény esztétikáról” beszélt. Ebben kifejtette, hogy ez a vonás számos európai műben jelen volt, de egységesen soha senki se foglalta össze a tételeit. Véleménye szerint az evangéliumi esztétikának megfelelőek mindazok az alkotók, akik Jézus Krisztushoz kötődnek, tehát a krisztusi szeretetet valósítják meg. A legmegrázóbb volt a koncentrációs táborok hullái és csontvázzá fagyott halálra szántjai, és ezektől a képektől képtelen volt szabadulni, mert részvétre beállított lelkiismeretében bűntudat és önvád alakult ki: vétlenül is úgy élte át a szörnyűséges bűnt, hogy akit nem sújtott, az is osztozik a felelősségben. Ez a bűntudat és bűnvállalás mindvégig jellemző lesz erkölcsi ítéleteire is, költészetére is. Épp ezért a második világháborút átélő, a megsemmisítő táborok és a hadifogolyság borzalmait látott költő ezen írásában úgy látta, hogy a szeretetnek kell a művészet témájává, alanyává válnia „az ember nem képes ennek a helyzetnek a megjavítására, csupán az isteni kegyelem által.”
A verseinek alaphangulata a szorongás: feltárul bennük létünk esendősége, veszélyeztetettsége, magánya, megnyilvánul benne az ember hontalansága és idegensége. Ennek az esztétikának az eszköztelenség, valamint a formai szegénység elvei mentén kell haladnia. Számomra a legcsodálatosabb verse a Harmadnapon. Ebben a költeményben a passió és a megsemmisítő tábor képeinek, utalásainak egymásba játszása nem fejeződik be a tragikum kimondásával, hanem – Pilinszkynél ritka módon – a feltámadás reményét sugallja.
A legmegrázóbb versei számomra: Miféle földalatti harc, Téli ég alatt, Gyász

És a verseim, amelyeket Pilinszky ihletett:

ÁLOM

„zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogy csak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!”
(Pilinszky János )

álmomban mindig élő vagy
ó gyönyörű gyermekem
te vagy a legszebb álmom
ma eggyévetett az álom,
habokba halva újra és én
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
szomjazón melléd zuhantam
és vadul vonszoltalak
cibáltalak ó ébredj
ó jaj megrepedt a szívem
hamvaidból feltámadón
halottan is tovább élsz?
felfogod csorgó vérem
aranyfonállal férceled
s a szívem újraéled
Miféle földalatti harc,
nem halhatok utánad
hiába ölt meg százszor is
utánad már a bánat
gyöngéden átkarolsz
földi feladataim suttogod
s hiába könnyem pereg
törékeny testem feldobod
s elmémben újra lepereg
az elképzelt halálod
a kép újra változik
s álmomban újra élőn
csókokkal elborítlak
ó boldogságos álom
ha gyermekemet látom
ó mennyi könnyem elfolyt
vajon látlak-e holnap
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?

(Sepsiszentgyörgy, 2020.október 20.)

TE VAGY AZ ÉLŐ

„az égi semmi habja elkap”
(Pilinszky János )

vajon még
vagyok
vagy csak árny
vagyok
hozzád
osonok
utánad
suhanok
hullámok
hátán
is csak árny
vagyok
végtelen
vesztő
tengerek
suhanok
suhanok
zuhanok
zuhanok
utánad halok
haló hullám
vagyok
te vagy az élő
én a holtad
(Sepsiszentgyörgy, 2020. június 8. )

ÉN SEM KÍVÁNTAM

„Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itt hagyott.”
(Pilinszky János )

Én sem kívántam megszületni
és mégis mégis itt vagyok
ez az mi megtart e létben
hogy nélküled is itt vagyok

megőriznem kötelesség
a legszentebb ajándékom
– te voltál féltett kis fiam
s lettél tündöklő Csillagom –

életem nélküled olyan
mint a gyermek játék nélkül
mint az ég csillagok nélkül
mint az árva anya nélkül

(Sepsiszentgyörgy, 2018. december 11.)

ANYA ÉS FIA

„Visszafogad az ősi rend.”
(Pilinszky János)

s szállunk a szélben
anya és fia

talán felkap
a szélvész
forgat
kering
felhőkbe
rejt
s végül
lelkünk lényege
lecsorog zápor
hevében
s az áldott földnek
visszaad

lelkünk lényege
új alakban
a végtelen
térben

egyek leszünk
a Nemlétben

Szép Szó leszünk
a tavaszi vágyban

mindig higgy
a Megtisztulásban

Tiszták leszünk
egyek leszünk

Szép Szó leszünk
olvassatok

(Sepsiszentgyörgy, 2019. június 8. )

---

12. Csák Gyöngyi: Rokonom: a KÖLTŐ, Radnóti Miklós

A magyar költészet gazdag tárházából  nehéz kiragadni egyetlen,
markáns ikont, hiszen számomra a költészet szavakkal teremtett,
szerethető birodalmakat jelent.
Tisztelek minden  alkotót, aki írásaival megérint, aki megszólít, újat
mond, hozzám tesz, állásfoglalásra késztet.
Költőóriásaim között ezért foglalhatja el méltó helyét Radnóti Miklós,
akinek művei nem zárulnak le az olvasással, rezonanciát keltenek, az
ember biztonságos csigaházából kibújva átéli egy másik életút fontos
állomásait, megérti a sorsköltészet keserű valóságát.
Radnóti költészetével mély nyomot hagyott bennem. Gondolatai,
versei máig érvényesek, zsigereimben érzem, hordozom a jelenre is
vonatkoztatható igazság-tartalmakat.
A tragikum születésekor kezdődik, szinte előszeleként a végső
tragédiának- méltatlan haláláig…
Sokrétű költészetét végigkíséri a szorongás, a világháború szelében
írja meg a Töredékek című versét. Bátorság, becsület, hűség szerelméhez, hazájához,  emberi értékekhez  szenvedései közepette is Abdáig.
Korai és méltatlan halála által sebet, űrt hagyott bennem a Nem tudhatom,
az Eclogák és a Razglednicái
Csatolt verseim Radnóti Miklóst idézik szenvedéseivel, kiszolgáltatottságával
próbálok valamelyest szolidaritást vállalni és emléket állítani irodalmunk
kiváló alakjának.

ÉJJEL A BORI TÁBORBAN

Barátom,
eljöttem megint,
kijátszottam a láger vérszomjas kutyáit,
éber őreit.

Hajtsd ölembe megkínzott fejed!
Ne szenderítsen halálba a bánat!
Nézd, itt toll és papír,
olvasd a világra szörnyű bűneit!
Ne engedd eltörni a gondolat
szép lián láncát, hogy
a lélek fényességét homállyá alázzák,
segít a szó,
halhatatlanná esküszöl vele!
Kelj föl! Ne rogyasszon földre a fájdalom!
Holnap is eljövök,
hozom testvéri csókom,
némaságom…

A LEGUTOLSÓ TÖREDÉK

Egyformán vérzek, kívül és belül
Hasonlít-e a születés előtti semmihez,
majd a halál utáni űr?

Torkomnak szorítja kését az elillanó,
lélegzetem láncol még e perchez.
Személytelenné nem gyávulhatok,
most sem, az utolsó töredékben.

Testem kegyetlen telében
kétségbeesve vacog már a szív.
Múlok. Madár a perc, mert elrepül,
sebezhetetlen szárnyain.

Sajátos szögből nézem a tájat,
Még vonszolódom csöndem rónaságain.

Szavaimból rég kihalt a pátosz,
de felemlékszem a kevés emberit….
Ahogy szűnik az örökös havazás,
látok lepkelobogós nyárba,
hol Fanni mosolyában a béke kék….

KÖLTŐ

Éjszaka madara, költő
álmatlanság-söréttől sebes,
felnégyelt világra tárul ablakod,
sorstalanok szemei világítanak
vissza, rád;
legszentebb mécsesek.

lázító némaság,
tettleges csönd,
őrült percvérebek
ördögi köre rémiszt,
hát kitörsz,

nyesed magad, kifosztod,
láthatnak gyökereidig,
lüktetnek igéid a teljesség igézetében,
gondolataid földlökései között,

a vers lázadásod,
minden időkben titkos elindulásod,
űz gyönyörű szenvedélyed,
névre keresztelni az ismeretlent,

néma riportalany a mindenség,
az ismételhetetlen benne küzd,
bevérzi látomásaid színes kelyhét,
megfordíthatatlan, kiszabott időd.

honnan ez az őrült kényszer,
hogy a gyűlölet méregfogát ki kell tépned?
honnan a reményed, hogy e világvégi huzatban
vészharangszavaktól
nemessé döbben az emberi lélek?

fölvállalod sorsod,
mindenki földjén senki voltod,
de felbukkansz
szárnyas hajók között hajóvontató, vagy
mint őslelet a hűvös civilizációban.

---

13. Keszthelyi György: Rokonságok és párhuzamok

Nehéz kérdés, nehéz faladat.
Hogy ki mennyire lehetne rokonom és mennyire közeli…?
Leginkább azt mondanám, embere- és annak világnézete válogatja.
Ami engem illet, az avantgárd, az abszurd, a kubista, sőt a dadaista irányzatokat érzem magaménak, bármilyen alkotásról legyen szó.
Prózában, költészetben csokorba gyűjteném a dél-amerikaiakat, kiemelném Fernando Pessoát, de ugyanúgy nem tudok elszakadni Apollinaire, (Szeszek) írásnélküli formabontásától vagy Villon korszak- és stílusváltó, néhol rebellis, halálmegvető alkotásaitól sem.
Visszatérve, külön kitérnék a kubai Nicolas Guillén költészetére, aki legismertebb képviselője a „fekete költészetnek”, így próbálta egyesíteni a fekete és fehér kultúrát. A kubai Guillén messze megelőzi korát, aki nem olvasta pl. Mulata című versét Weöres Sándor fordításában, kérem, tegye meg. Ide sorolható a puerto-ricói Luis Palés is.
De nem zárhatom le ezt a hosszú esszét megérő témát kortársaim, Lászlóffy Csaba említése nélkül, – lásd Ki fehérlik vigyázzállásban című kötetét – maga a cím is zseniális. Hol innen-oda száguldó, hol csendes, megfontolt tűz égett költészetében, a világot, az eseményeket, az érzelmeket – az erotikát is beleértve – boncolgató lírai „eszmefuttatásai” utolérhetetlenek. Tanítómesteremnek tekintem.
Ha pedig a költészetet, mint – nem győzöm hangsúlyozni – méltóságteljes műfajt elemezzük, ki nem hagyhatom KAF-ot, akinek valószínűleg nagyon jó hallása van, versei csodálatra méltóan kidolgozottak, legtöbbjük muzikális tökély.
És ismét vissza a fekete költészethez, valamikor én magam is átvándoroltam – persze gondolatban – a trópusokra. Akkor írtam a következő verset:

jönnek át

jönnek át erdőn
mocsáron jönnek
át rothadó
testen pusztuláson
fekete fejük
fekete bozót
fekete karjuk
fekete lándzsa
fekete lián

az öreg mit mond – a
festett foghíjas maszk –
mit üzennek
a bőr domborművei

esőt vadcsapást
ünnepet nászt
emberhalált –
asszony ne sírj
várd meg a vadászt

harcost avatnak
új ragadozót
kiválasztatott –
húsba hatol
leányvér szivárog
sikolt behatol
megint – ez kijár neki
– elmegy –
anyja megkönnyezi

fára a kafferbivallyal
korog a falu
beesett gyomra
fűre fekszik
ott nyugszik alvad
vörös a harmat
liheg az avar
szentek látomása
cerkóf makog –
erjed a pálma
kúszik a mámor
hull az agy magva
más imát mormol
dob döng pereg
dobban a láng
pattogó ütemére
hímcsata dúl
nőstényszag
és párzás –
élni kell itt most
élni odaát –
penge villan
lesi a kígyó
szembogarát

belép a szellem
kéri a jussát
öntözd a földet
tépd le a kakas
tarajos fejét

a fáknak az égnek
némi életteret
tüzet csihol követ
fen – indulnak aztán
középen ösvény
jönnek az erdőn
át – gyalogolnak
napot falnak
esőt szürcsölnek –
vállcsont roppan
a zöld rönk alatt
machete tépi
vágja a friss halat
csendes a párduc
soha nem alszik

a szeretet egyetlen
rövid üvöltés
az öröm se több
elhal nem pocsékol
időt húst izmot
lábnyomot – csak amit
az édenisten elvár
éppen csak annyit –

a vérvörös démon
sátra magányos
népe kevés
testőre sincs
becserkészi
lassan és csőre tölt
a panamakalapos
jóltáplált
felsőbbrendűség

---

14. Hodos László: Rokonom, a költő

Minden költő rokonom,
Ha akarom, ha nem.
Szeretem őket nagyon!
Ha kérdeztek: igen!

2021.márc.22.

---

15. Hajdú Mónika: Kombin’art

---

16. Kiss-Székely Zoltán: Üzent nekem a nagyapám

Véltem két sítalpad nyomát
a mátraházi havon át.
Utánad szóltam: köd-alak!
Húsvét-utáni ég alatt
kerestem szajkód – nem lelém,
csak őzeid vágtak elém.

Szállingózni kezdett a hó.
De te, múltbéli nagyapó,
kitártad fölém kék eged
elűzve havat, felleget.

Pintyszó, tavaszi sóhajok –
velük olvadt el sínyomod.
Valóság vagy csak gondolod,
kis mátraházi somvirág?
Csermelyek suhogóin át
üzent nekem a nagyapám.

Édes káprázat-e csupán?
Bájoló egy-két balga sort
Kelet-küldte szelekbe szórt
jó április.
Havába holt
találkozásunk – ennyi volt.

Mikor először életemben fent jártam a Mátrában, 2008 áprilisában, akkor írtam az Áprily(si) sí-nyomokat. Felelet volt ez Áprily Lajos Mátrabükki sí-nyomokjára:
Úgy, ahogy ő a Madarakban

– Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó. –

nagyapjává fogadta a nagy trubadúrt, hasonlót merészeltem én is vele.

Két könnyű talp suhogva von
barázda-párt a porhavon.
Húsvéti hó, csalóka is:
tegnap szitálta április.
Bükkök között amerre jársz,
már pinty dalol, kis útitárs,
s hol hóba vésed szűz neved,
ködök mögül a nap nevet.
Kék ablakon holnap lesüt,
megöl nyomot, nevet, betűt.
S aztán sem szél, sem őzszimat,
sem estifény, sem virradat
itt meg nem sejti bájadat.

Ó, mátrabükki sí-nyomok –
dalok sorsára gondolok.
A versem is csak ennyi volt:
már pintyek riadója szólt,
szikrát a nap kacagva szórt –
s leírtam egypár balga sort.
Tavaszi hóba balga sort.

Az életem csak ennyi volt.

De ez a kapocs régóta alakulgatott már. Bevallom, elég későn ért hozzám verseinek zamata. Már a vásárhelyi Bolyai felsős tanulója voltam, amikor legendás magyartanárnőnk, Zoltán Ildikó, egy – azóta híressé vált – istenszéki kiránduláson felcsillantotta előttünk a Március rímcsodáját. Abban az időben Áprilytől szónyit sem engedtek elhangzani, még a kisiskolában, még az óvodában sem.
Még licista voltam, mikor nagyapám, a nyugdíjas református kántortanító, elmesélte, hogyan jutottak hozzá a Nyugat aktuális számaihoz az nagyenyedi tanítóképzőben. Bizony az iskola tanári kara nem nagyon szerette volna, ha a leendő tanítókat megfertőzné Ady s társainak új gondolatvilága. A lapot konspirációval tudták csak beszerezni. Nagyapám néhány Ady-verset – köztük a Havas Krisztus-kereszt az erdőn címűt – naplófüzetébe is átmásolt. Aztán 1914-ben éppen csak megkapták tanítói oklevelüket, s máris a fronton találták magukat. Nagyapám orosz fogságba esett még 1916-ban, a csak a trianoni döntés után ’21-ben tért haza: Vlagyivosztok, Japán, Kína, Indiai-óceán… Egyetlen tárgy, ami vele volt végig az a bizonyos füzet volt. A Nyugatot a diákoknak több nagyenyedi polgár segedelmével a fiatal Jékely Lajos tanár úr – soha nem tanította nagyapámat – szerezte be.
Aztán a már Áprily néven publikáló költő megírta a Neveket, s ezzel együtt a halott Ady emlékének áldozó Patroklos alszik című versét.

…S amikor a nap láng-arany szekéren
a borszínű tenger-habokhoz ért,
kigyúlt a harc a patamarta téren
s égig csapott a holt Patroklosért.

És vég nélkül viharzott róna-hosszat:
pajzs öble döng és dárda-hegy zuhog,
zivatarától sírva hajladoznak
a vérbe gázolt tamariszkuszok.

És túl szekér-dörgésen, harci lármán,
szitok közül a győzelem kicseng:
„Mienk!” üvölti s ittasul a dardán
s a myrmidon rá visszazúg: „Mienk!”…

…Patroklos alszik. Barnabőrü testét
vér szalagozta s roncsoló kerék.
Bozontos melléről durván leszedték
napcsillogású büszke fegyverét.

Ő itt a béke szent holtak-szigetje,
dühödt sörényű tengerár felett,
márvány-öböl, amelyben számkivetve
a némaság örök horgonyt vetett.

Ó, Patroklos nem volt még ilyen árva,
bár birtokáért bőszült torna folyt –
homoksebezte, halott ajakára
azért fagyott a furcsa, torz mosoly…

Száz évvel később válaszoltam választott lelki nagyapámnak a Kérdésekkel.

Patroklos arcán furcsa, torz mosoly.
Achillész pajzsát testéről letépték.
Vérszalagozta corpus. Ez a mérték…
Évszázados harc. Véres és komoly.

Száz éve alszik a büszke myrmidon.
A trójai dardán, Hektór győzte le,
őt Achillész. S őt? Páris dárdahegye…
Győztes? …Ravasz faló a homokon.

Havas kereszt előtt fejét meghajtja?
Aranyért csömörig magát alázza?
Ady? Talány ő. Százados titok.

Béke szigetje? Vátesz? Zseni? Mester?
Ki volt? – Áldozat. Sohse felejtsd el!
S én? …Myrmidon vagy dardán vagyok?

1990-ben, akárcsak Áprily Lajos egykor, én is áttelepedtem Magyarországra. S akárcsak ő, tanárként tanítottam tovább/tanítok, mindmáig. Magam is, akárcsak ő, diákcsoportokat vittem haza, megismertetni velük Erdélyt. Felvittem őket, akárcsak ő, az Istenszékére is. Én is jártam a természetet, sok száz diákommal fél évszázadon keresztül.
Aztán 1994-ben megszerveztem az első Áprily Lajos vers- és prózamondó versenyt. (Az idén a XX. kiírásnál tartok, eleddig négy ország 145 iskolájának 2050-t meghaladó diákját versenyeztettem.) A Kárpát-medencei Áprily Lajos versenyek célját kezdetektől úgy határoztam meg, hogy az a természetről, a természet szeretetéről és védelméről vallani; nem csupán rácsodálkozni az élő és élettelen természetre, hanem a természet üzenetét értelmezni a természetet értőn szerető diákok által.
Vallom, hogy Áprily Lajosnál avatottabb természetismerő költője nincs a magyar irodalomnak.
Két dolgozat is született Áprily Lajos költészetéről. Mindkettőt gyermekeim írták, amikor még a Baár-Madas Református Gimnázium diákjai voltak. (Itt tanított utoljára Jékely Lajos igazgató úr, mielőtt önkéntes száműzetéssel nem tiltakozott a zsidótörvények ellen.)
Az egyik címében is árulkodón – Csudáltalak ezer szemmel, ezerszemű szerelemmel – Áprily Lajos lírájának természettudományos szemléletről szól.
A másikból – A magyar és európai történelem és kultúra nagyjainak üzenete Áprily Lajos költészetében (Levélféle Jékely Lajos bácsinak) – a bevezető gondolatot idézem:

Kedves Jékely bácsi! Először is engedélyt kérek Tőled, hogy levelemben tegezzelek.
Rövid üzenetedet megkaptam. Próbálok válaszolni rá.

(Az Unoka négysorosról van szó:
Kicsi virág – itt köd van és sötét,
és átok jár a földön szerteszét.
Te fénybe jutsz. Vajon mit érezel,
mikor leírod: Anno 2000?)

Így akár azt is hihetem, hogy dédnagyapámhoz írom ezt a levelet. Bár igazat megvallva, én nem is ismertem Kiss Lajos dédnagyapámat, aki éppen abban a tájban végzett Enyeden a tanítóképzőben, amikor az első világháború idején Te ott tanítottál. Így hát kicsit neki is, meg Neked is írom a kérdésedre válaszlevelemet.

Az Áprily verseny mottójául a Kós Károlynak ajánlott Tetőn című versének utolsó négy sorát választottam:

Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám- horizontot

s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély…

S erre a gondolatra válaszoltam a Tetődön – három emberöltő távolából címmel:

A hegytetőn, hol néha megpihentél,
hont foglalni készül egy új hideg tél.

Jégcsipke hullajtja az őszi lombot
évszázad távolából összeomlott

lelked békülő teraszán. Új vándor
nehéz búcsúja ez háztól s hazától.

Mozdulatlanság költözött a tájra:
Lassú elmúlás mozdulatlansága.

Lenn a völgyben novemberi nap fénye
szőnyeget sző az induló elébe,

de mire űzött tetődre felérne,
sűrű köd gomolyban létünk szemérme

lobogónkat fénybe tűzni nem enged,
s tagadtatna földet, hazát, szerelmet.

Nehéz szárnyú sas – innen térek vissza.
S bár a köd vijjogó szavam felissza,

tekintetem szárnyat repesve bont most,
magához ölel hullám-horizontod.

Látom tetőit, többet sok ezernél.
Kimondom én is titokszavunk:
Erdély.

Mindenki ismeri a költő fiának, Jékely Zoltánnak 1936-ban írt A marosszentimrei templomban című szonettjét, amelyre tucatnyi költő írt szebbnél szebb replikát. De kevesebben tartják számon, hogy a kezdetet Áprily Lajos 1921-ben írt Nyár szonettje jelentette:

 

Mi már a tengert nem látjuk soha.
Nekünk a tenger látomás marad,
melyre olasz-kék menny ont sugarat,
elérhetetlen part, hullám-csoda.

Itt nem fogadnak bókos pálmafák,
pártázatos, fehér kastély helyett
mogorva templom vár a víz felett,
falusi fűz, falusi árvaság.

De ez a nagy folyó, látod, tied,
sugaras Lidód; zúgó tengered,
s ez a hömpölygő dallam, lásd, enyém –

És este kinyitom az ablakom
és a históriáit hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.

2008-ban a Zsámbéki református templom szentelőjére írtam én is egy választ, (Z)iz(z)enet Marosszentimrére címmel:

Orgonahang – virágpor-zizzenet.
Fény kapar meszet templomunk falán.
Orgonák terhe – ez a gyülekezet
Zsámbékon itt az Úrnak asztalán.

Tízen, százan, ezernyiek leszünk,
Ószázadok oldott kévéiből
szárba szökkenő remény a hitünk.
Erdély felé Nyakas völgyeiből

szél indul. Innen porszemet kap fel
s koptat messzi temetőm kopjafát.
Énekelünk helyettük is, ha kell
gyarlóság szabta határokon át.

Megtérés-méltó gyümölcsöt terem
a templomhajó. Égi fényt iszik
Marosszentimrén kongó cinterem:
most hitet, reményt, békét álmodik.

 

Jékely Zoltánt személyesen nem ismerhettem. De felesége, a hírneves versmondó színésznő, Jancsó Adrienne is megtisztelt érdeklődésével.
A Visegrád alatti Szent-György völgyben számolatlanul jártam, miután a Szentendrei Református Gimnáziumba kerültem, két évtizednyi ideje diákjaimmal gondozzuk a völgy szájánál levő Áprily völgyi emléktáblát. A völgybe kissé bentebb merészkedve fedeztem a Teleki-virág harmadik csonka-magyarországi előfordulását. Mint kiderült, ezeket a töveket Jékely Zoltán hozta volt a Maros völgyéből az Áprily ház udvarába, s onnan vadult az ki a ma Áprily nevét viselő völgybe.

A Jelentésre –

Jelentem a völgyemből, emberek:
a mogyoró-barkáról por pereg,
a vakondok férget nyomozva túr
s útszéleken zöld már a pipehúr.
Ha volna kislibám vagy kiscsibém,
napfény ragyogna minden kis pihén,
látnák a zöldet, mely bátran kibújt,
s csipegetnék a zsenge pipehúrt.

Jelentem a völgyemből, emberek:
szitál ködből a hűvös permeteg,
remeg a szirma-hulló rózsa-sor,
borzong a nyír s a mogyoró-bokor.
Halkul a megmaradt madár-világ,
de hangoskodnak fenn a vadlibák,
s ahol szőlőt nevelt a napsugár,
éjjel falánk vaddisznó-csorda jár.
(…)
Jelentem a völgyemből, emberek:
az erdő fái búgó hangszerek.
Pár napja fújja egy erős tüdő:
a viharosan hűlő ősz-idő.
Tudom, valakit várnak fenn a fák,
azért harsognak, mint a harsonák(…)

írtam a Jelentés a völgyedbőlt

Völgyednek lassan elfogy a fénye,
lilát bíborba kever szürkület.
Meggymézga csöppen. Chopin zenére
Teleki-virág integet neked.

Füttyentgető csízeid neszére
révült rigód alt hangon fuvoláz.
Bükkösödnek rég kibuggyant vére.
Kikerics bomlik: késő őszi láz.

Hója alatt pónyikalmafáid.
Gyümölcsük édes húsa ínyemen
remeg. Őszapóid nyírfáid itt
cincorogják körbe szerelmesen.

Pirók dallint – bús jelű varázsló.
Estbe barnul bagoly okarina.
Fenyődre száll kéktollú bókoló
szajkód: részeg kakukkod rokona.

Kisebbik fiát, Jékely Endrét volt szerencsém az első Áprily versenyen vendégül látni. Az irisórai szarvas történetét ő mesélte el a versmondó kisdiákoknak. Haláláig leveleztem vele. Sok gyerekkori emlékét osztotta meg velem a jótollú erdészeti szakíró, a világ állatmeséinek szakavatott magyarra ültetője.
Lánya, Jékely Márta, szobrászművész volt, őt is személyesen ismertem. Apjáról készült mellszobrából egy, a visegrádi Művelődési házban, egy a Baár-Madas gimnázium aulájában, egy a szentendrei Áprily Lajos téren áll.
Mikor az Áprily versenyt szerveztem Balázs Imre barátom, egykori marosvásárhelyi festőművész egy Áprily portréval lepett meg. Ez a kép máig védő… ikonja versenyemnek.
Péterffy Gyula, Jékely Zoltán veje iskolánknak adományozta a talán utolsó Áprilyról életében készült – szénrajz – portrét, amit később az iskolai lomtárból kellett kimenekítenem… Csoda-e, ha aziránti próbálkozásom, hogy a szentendrei református gimnázium felvegye Áprily Lajos nevét mindezidáig kudarcba fulladt?
Három iskola viseli különben Áprily Lajos nevét: a visegrádi művészeti és általános iskola, a parajdi általános iskola, s a brassói magyar tannyelvű Líceum. Mindhárommal kapcsolatot tartok.
Immár több mint másfél évtizede születése napján, november közepén Áprily estet rendezek, ahol reá emlékezünk.

Novemberi esőben című négysorosára

Ez volt világra-szülő hónapom.
Míg ballagok, esője hűvösen ver.
Flagelláns lettem, hogy így biztatom:
Zuhogtasd sújtó záporod, november?

írtam 2012-ben a Novemberi esődbent

Novemberi esődben állok én.
Remete-sóhaj szabad életre
csábít. Hulló őszi levél hegyén
szónyi csepp csüng. Napfénycsók kellene.

Hárslomb hull. Árvácskák árvasága
ágyáson – csak csacska színözön
az avar szőnyegén. Rőtsárgája
platánoknak ámít. És őszödön

százhuszonöt év gyöngyvirágszaga
álmodik a Cenkről. Repkényrejtett
útjaid fölött kék eged megejt,

borvizes völgyek szabad vándora.
Mosolyodba hajolsz. Áporodott
derengésbe derűdet átlopod.

A Völgyek vándorára feleletül

Sokat jártam hegyélen, hegytetőkön,
már csak a völgyben-járókhoz szegődöm.
Szívem kihagy, figyelem rossz zenéjét –
„Elvesztettem a magasság reményét…”

írtam 2013-ban a Völgyednek vándorát

Sötét völgyeidnek vándora voltam.
De tudom már, hazám a fény hazája.
Szurdok szürke rabja nem vagyok. Holtan
is, vándorát, a hegyek csókja várja.

És túl emberélet útjának felén,
Dante erdeinek borzalmain is
túl, hiszem, hegyél, hegytető int felém.
Völgyek vándora! Nem apokalipszis,

ha szíved kihagy. Hallgasd csak zenéjét!
Ha nyugtalan patak lelkét szeretted,
nem vesztheted a magasság reményét.
Új szépség után kutattál? Szerelmed

már csak völgyben-járókhoz szegődik?
Lassan megérkezem Genezárethez
én is. S maradok időtlen időkig
kötve a tóhoz? Magadba elrejthetsz.

Öreg az est. Nem látom már az utat.
De szívem tudja, ez hegyre fölvezet.
S ha pirkad, fényesség tövéhez bújtat
a lelkem, s megsimogatja völgyedet.

Érzem már, holnap könyörül a távol,
s régenvoltak nyújtanak testvérkezet.
Hangokat hallok: „messzeföldi vándor
rokon-korokba végre megérkezett!”

Első kötetét 1921-ben az Ajánlás vezeti be:

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsú váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

2020 novemberében ez írtam neki: Felelet az Ajánlásra

Visszanézek. Ülj most le mellém.
Az Istenszéke nagyon lila.
Csak emlék e bús őszi szemlén
régmúlt nyaraid virágpora.

Én puszta kézzel onnan jöttem,
ott a halál most nagyon zenél.
Korhadt fenyőcsonkok köröttem.
Még a sóhaj is gazdát cserél.

Ímhol a lélek, karcsú váza,
mely őrzi hűen múltad borát.
Lenyugvó nap vörös parázsa
borítsa rád égő bíborát.

Ötven éves korában írta a Túl ötven erdőnt

Fogy az ösvény, fogy a napfény,
hideg árnyék hull a hegyre.
Áll mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
Torkomig ver csorba szívem,
tűz a talpam, seb a térdem.
Annyi rémtől megfutottam,
míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom,
vadtövistől vér az ingem.
Aki erdő-járni küldött,
az ha megismerne engem.
Sűrűségen átfutottam,
avarának vért is adtam,
ami bennem fiatal volt,
rohanásban elhullattam.
Szívem szárnya, szemem fénye,
kurjantásos fiú-kedvem,
férfi-sorsom mély zenéje
elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban
fekszem itt a ritkulásban
meglazulva, szerteesve,
s nincsen, aki megkeresne.
Járna értem, mint a hangya,
mint a Lemminkejnen anyja:
addig járna, felkutatna,
kicsi méhvel írt hozatna,
varázsszókkal összerakna,
úgy siratna, úgy szeretne…

Fekszem itt a szürkületben,
túl a rétnek nagy a csendje.
S zúg mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.

Erre írtam tíz évvel ezelőtt a Túl hatvanont

Ötven erdő? Túl hatvanon
elvész már, el. Elvész a nyom.
Útjaimon Enyed pora,
kollégium szilenciuma

nyirkosul az őszi ködben.
Kőbe zárt fény csillan itt benn.
Csorbult szívem vándordallam-
igazáért vért is adtam.

Jön a reggel, s összeszednek.
Lelket adó csermelyeknek
dúdolom igric dalát.

Csillagcsíra elég, ha ég.
Csak varázsló érti még
s poéta: vidd és add tovább.

Egy pohár bor című versében ötvös őseinek állít emléket

Forma van a versem
egyszerű sorában:
ötvös volt az ősöm
Brassó városában.
Kalapácsolt, vésett
kohó-szikra mellett,
ezüst ampolnákat,
úrvacsora-kelyhet.
Kupák aranyércét
képpel kifaragta,
drágakövet plántált
finom foglalatba.
Boglárokba gyöngyöt,
türkizt, csudakéket,
kösöntyűket költött,
asszonyékességet.
Címert domborított
vén terem falára,
fejedelmi kannát
Bethlen asztalára.
Fújtatója dongott,
kalapácsa csengett,
varjak fellegezték
odafent a Cenket.

Öreg századába
ha most visszamennék,
míves mesteremnek
inasa ha lennék.
Mégis csal az üllő,
mindig csalt a forma,
tiszteltem a strófát,
mintha érce volna.
Míves műhelyemben
kohótüzet raktam,
salaktól az ércét
tűzzel tisztogattam.
Piros parazsamból
üllőlapra tettem,
ötvös-kalapáccsal
kelyhet készítettem.

Szabad kék időkben
hegy-vándora voltam.
Erdélyi nagy erdőt
végigbarangoltam.
Tájak jószagával
tele lett a lelkem,
napos Maros-mentén
sokszor szüreteltem.
Mustját derítettem,
színborát kivártam,
nemesebbet szűrni
századokba jártam.
Elsodort a sorsom,
addig kalandoztam.
Poharat is, bort is,
magammal elhoztam.
Állok poharammal
fájó magyar földön,
s hegyeim borával
telistele töltöm.

Telistele töltöm.

Mikor 1917-ben meghalt énekmondó Szakács Sándor ötvös barátom, akkor írtam a Kehelynyi óbort

Valakinek újra
kell kezdeni a dalt.
Valaki elment,
hangja is elhalt.

Kétségbe ne essünk,
nem tékozolt vagyon
herdálója volt ő.
(Titkait kutatom.)

Honvágyában égő
haszontalan salak?
Belőle ötvözött
titkos szépség fakadt!

Rím rejlik réztála
minden hajlatában.
Ötvös volt barátom
Bethlen városában.

Kupák színezüstjét
képpel kifaragta,
malachitot plántált
finom foglalatba

Boglárokba türkizt,
kagylóékességet,
kösöntyűket költött,
sólyomszem-szépséget.

Címert domborított
vén terem falára,
úrvacsora-kelyhet
mának asztalára.

Apró műhelyében
örök tűzben égett,
érccé olvadt vágya
életet emésztett.

Beérett a műve.
Félbemaradt mára.
Belemar az idő
vasba, fűbe, fába.

Csaba útján léptet,
rá kiszabott évek
megtérő vándora.
Vallomásos lélek.

Isten-szőtte szőnyeg.
Visszáját látjuk itt.
Legszebb perceiben:
színéből valamit.

Turmalin időkben
hegy-vándora volt, a
nagy erdélyi mezőt
végigbarangolta,

szőlők illatával
tele lett a lelke,
lomha Maros-mentén
sokszor szüretelte,

mustját derítette,
máslását kivárta.
Nemesebbet szűrni
századokba jára.

Elsodorta sorsa.
Addig kalandozott,
poharat is, bort is,
magával elhozott.

Állok poharával
ez idegen földön,
s hegyeink borával
telistele töltöm.

Örökre elment,
hangja is elhalt.
Valami máslás kell –
kezdeni kell egy dalt.

Folytathatnám ezt a csapongó vallomást még, de illő befejeznem. Befejezésül álljon itt az 1965-ben írt Törött pohár verse

Metszett üveg volt, karcsú és finom.
Meglöktem: csillámló kis romhalom.

A páros útkezdés emléke volt,
csendülésében múlt idő dalolt.

A pohárszék polcán kecsesen állt,
de névnapon aranynektárt kínált,

a Marosmente pompás óborát,
volt benne rizling és szürkebarát,

s amit adott a dús szőlőjű táj:
leányka, furmint, csuda-muskotály.

Itták vidám kedvű professzorok,
zendült is egy-egy érzékeny torok,

s szürcsölt ebből, ha volt édes borom,
fiatal ajkú s kedvű asszonyom.

S ivott belőle jó Kuncz Aladár…
Meghatva nézlek, tört borospohár

S az én válaszom, az Utolsó pohár.

Metszett üvegben édes óborom.
El ne törjön, ügyelünk rá nagyon.

Kezdetekkor még öt testvére volt,
belőlük tanítványok lelke szólt.

Emlék. Ajándék. Eljövetelé.
Így gördítettek szót a sors elé

barátaim: Maradj! Itthon maradj!
S a Trébelyszőlő üzent: El ne hagyj!

De eljöttünk. Idegen tájakon
Maros-menti borokkal csak rokon

zamatot s ízt kínált az öt pohár.
Elpattant mind. Egy katicabogár

téblábol az utolsó peremén.
Beleiszom, s örömöm lelem én,

ha metszett testén s borán átdereng,
miközben ívén csöpp pára feszeng,

asszonyom keze, ahogy otthonit
tölt e borospohárba rendre itt.

S ahogy felkacag, feledem korom.
Kristály-emlékbe csillan óborom.

Remélem, meggyőztelek, kedves Olvasóm, hogy nekem valóban van egy öreg költő nagyapám.

---

17. Márton Károly: Elődök üzenete

Nagy László

Oh! Oh! Szerelem,
Mint hajós, visszatértél
A túlsó partról.

József Attila

Gyerekkoromtól
Kuglert szeretnék enni.
Kifogyott áru.

Farkas Árpád

Gyávák lettünk, mert
Sírhanton gázolunk át.
Apáink arcán.

Horváth Imre

Négy sorba raktam
Örömöm és bánatom
Sziporkázóan.

Márai Sándor

Barátkozom a
Gondolataimmal, mert
Naplóm olvasom.

Versidő
Kányádi dedikáció

Félbeszakad a csend,
Eljött a versidő,
Talán egy pillanat,
És valami kitör.

Szobrász panasz
60 éves KAF-nak

Otromba kőben
A kudarcom,
Nem leltem benne
A kőarcod.

Arany János piszkozat a Toldiból

Először egy bottal
Mutatja az utat,
Hogy azt jobban lássák,
Felkapott egy rudat.
Vitézek, vitézek –
Sóhajtott fel Toldi –
Megrakott szekerem
El tudnátok tolni?

Sziveri János jegyzetfüzetéből

Barbár kezek simogatnak,
Nincsen bennem félelem,
Meg se rezzen a tükör sem,
Ha ráteszem két kezem.

Lehelettel kedveskedek,
Eltorzítja arcomat,
Barbár kezek simogatnak,
S homály fedi sorsomat.

Barbár kezek simogatnak,
Nincsen bennem félelem,
Akkor is megsimogatnak,
Netalán ha könnyezem.

Barbár kezek simogatnak,
Velük élem sorsomat,
Rálehelek a jövőmre,
Homály fedi arcomat.

---

18. Somorčík  Sz.Rozália: Nincs rokonom a költők között

a férfi nem reagált sehogy,
nem voltak szavai, tartalékban sem.
gondoltam, gyáva.
nem volt iskolázott.
jólnevelt, félénk, bátortalan
(ki képtelen gyermekeit megvédeni),
szomorú, az élettől a
legbecsületesebb visszaigazolásokat elváró volt.

nevettem,
mikor a legjobban fájt.
hittem, az emberek látják, szenvedek.
mostanra tudom, csak a vigyort,
a butaságot látták bennem.
a férfi is sokszor így rejtőzködött.

az utóbbi napokban egy fürdést látok,
egy meg nem valósult fürdést
(ennek már rég meg kellett volna történnie
valamikor a múltban!).
szavak csúsznak a vízbe.
műanyagból vannak, mert az örök.
egy megmártózó testhez ragadnak,
ruhát formálnak,
mit még nem piszkolt be senki és semmi.

Sohasem láttam a férfit fürödni, vagy úszni
(szerintem nem tudott úszni).
nem a férfi meztelen testére gondolok,
azt el sem képzelem,
csak a szavakat látom a vízben újabban,
amint tapadnak, mint mentőöv,
összeálljanak számára, s költővé váljon.
a rokonom.

---

19. Szuhay-Havas Marianna: Mit látsz bennem?

Először a fehér bot a széken,
Az összetört poharak,
Majd a soha többé ki nem nyitott könyvek,
Az el nem húzható függönyök,
Nos azok voltak,
Melyek szembetűntek,
Először,
És csak utána láttam meg:
Ott kuporogsz a sarokban,
Szemeid helyén két mély és könnytelen gödörrel,
De így is láttam,
Szenvedsz,
Hát kölcsönadtam a jobb szemem,
Az egyiket, amellyel néztelek.

---

20. Demény Péter: Megkéstem…

Szóval megértem, ha nem közlitek. De ha mégis, akkor én Weöresről beszélnék.
Méghozzá két dologról. Egyrészt a tehetségről. Erről szinte nincs is mit mondani, annyira megközelíthetetlen. „Lányok, ó, ti könnyű-röptű vércsék, / mindig készek véletlen kalandra: / most, hogy rám-gyűrődik a sötétség, / lányok, lányok, mért hagytok magamra?” Ezt a képérzékenységet és ezt az abszolút hallást nem lehet megfejteni.
Igaz, a bátorságot sem. Talán nincs is tehetség nélkül. Mindenki, aki ismerte, azt mondja, középszerű alkotókról hirdette, hogy zsenik, és zsenikről, hogy középszerűek. Ebben provokáció is lehetett, de egyesek csak provokálni tudnak. Ismertem én is ilyent, de az egy érvényes verset nem írt életében, nemhogy több jelentős kötetet.
A nyelvi bátorság mindig felforgatás. Ki írt volna Weöres előtt olyant, mint A kézcipő, Schiller versének nyersfordítása? Nem sokan. A költészet túl gyakran valami ásító komolyság szimbólumává válik, holott valami nem attól komoly, hogy unalmas.
Ez a bátorság civil kurázsi is volt. Nem olyan értelemben, mint Kis Jánosé vagy Petri Györgyé, mondhatni nem frontális, inkább olyan, mint a Tersánszky Józsi Jenőé, aki furmányos lényével el tudta kerülni a legnagyobb mocskokat, és egészen más szemlélete volt, mint bárki másnak. „Az emberiség akkor fog boldogulni, ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki és nem a szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit.” Nem véletlenül volt ő a Hamvas Béla barátja.
A költészet napján azt kívánom mindenkinek, hogy gondolkodjon el rajta, mit akar: megbecsülést és veszélytelen nyugalmat, vagy kockázatot és táncos igézést. És gondolkodjon el azon is, hogy ez nemcsak egyéni választás: ez a költészet választása is.

---

21. Oláh István: Az egyik legkorábbi borzalom,

amit elkövettek ellenem, a vers volt. Így makacs utálatom okán sem lehet senki a mesterem, akire költészetnapi körkérdésetekben rákérdeztetek. Az egészből csak arra emlékszem, hogy ülök a konyhaasztalnál, és már huszadszor olvasom, hogy Nyári napnak alkonyulatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott hol a kis Túr siet beléje, Mint gyermek anyja kebelére. Amikor visszamondanám a négy sort „kívülről”, semmi nem jut eszembe. Egyetlen szó sem. Holnapra pedig az egész verset tudni kell, mert mindegyikünkkel felmondatják. Ha utolsónak szólítanak, akkor harmincegyen mondják előttem, én akkor se fogom tudni. Mostani eszem szerint egy tibeti imamalom teljesítménye légydöngicsélés ehhez képest. És mi az, hogy alkonyulat, amikor már az alkonyt is csak sötétedésnek mondják. A megállék is első találkozásom volt a Kazinczyék óta eltelt igeidőkben, a kebel pedig a későbbi és éppenséggel nem nyelvtani jövő ígérete.
Volt egy kedvenc csészém, téli táj kékben. Ha közel emeltem szememhez, tizenöt-húsz másodpercnyi önszuggesztió eredményeképpen sikerült belépnem a fák alatt összegyűlt hóba, távolabb egy falu halványkék házait lehetett látni. Amikor pedig megindultam a hajszálvékony vonalakból összeálló házak felé a tél kékes füstjeiben, egy hang visszaparancsolt sivár világomba, gépies teendőim és köznapi dolgaim közé: hát még ennyit se tudsz, hogy nyári napnak alkonyulatánál megállék…
Fogalmam sincs, hogy hol. E logika mentén haladva csak azért írtam verset valamikortól valameddig, hogy minél több ellenségem legyen, csupa kamasz, fiúk meg lányok, akik éppoly sikertelenül birkóznak a teljes bizonyossággal kiürülő szavakkal, mint annak idején én is, és valószínű, egyedül csak miattam nem tudnak belépni egy porcelán csésze oldalára festett kék téli tájba.
Amúgy, sőt, imígy sem hiszek valami generációs tudatban, elrendeltségben épp hogy nem. Tán mert közösséget teremtő és megtartó erőnek mondják. Engem például és még vagy száz hozzám hasonlót Forrás-nemzedékként emlegettek. Túlbecsültem vagy ellenkezőleg, alul a számunk, nem érdekel. Az sem, hogy jó volt egyáltalán valamire ez a cédulázás vagy pedig csak mint libafröccs az aszfalton. Arra gyanakszom, ebben is valami eredendő nyájhajlam öltött testet. Vagy az önként vállalt gettóépítés. A tehetség (?) kifelé tüske, befelé pedig simogatás, jó szó, példabeszéd és buzdítás, a nemzeti öntudat húsvétja a hetvenes-nyolcvanas években. Vegyük tudomásul, hogy csak mi vagyunk becsületes hídverők, a másik parton sokkal szerényebb az ácsok kopácsolása, sőt, ha tehetnék, azt is elbontanák, ami felépült a dévai váron innen és túl. Ez volt az első Kriterion-írótábor egyetlen napirendi pontja 1980-ban. Az ácsok mi voltunk ugyebár, túlnan a bácsok (ezt a rím kedvéért), a műfordítás pedig maga a híd, én pedig csak meghívott, nem műfordító. Máig találgatom, miért hívtak meg. Tán mert én voltam az egyetlen írószövetségi tag a megyei prérin, s mert ilyen volt a „protokoll”. Még a jegyzőkönyvből is kimaradtam, amihez nem értek, békén hagyom azóta is. A Korunkban közölték a dokumentumot, a szövegből a szeku cirkuszt csinált, az epizód minden bizonnyal sok gyanakvást szült, ezt is csak jóval később, a második tábor beszélgetésein tudtam meg, akkor már az író változó szerepét vitatták a megváltozott korban. Az enyém mit sem változott, úgy gondolom legalábbis. Az alanyi költő – mondta Marosi Barna kollégám, a kiérdemesült dunai riporter, és jelentőségteljesen rám nézett – örökösen magát írja. Ami narcisztikus vonás ugyan, de hát más nincs. És mesterem sincs, mert az csak egyszer volt. Jézus és a tanítványok kapcsolata. Legfönnebb még annyit, hogy mindegy számomra, hol van az a néhány négyzetméternyi hely, ahol valami mechanikus materializmus időnként úgy működtet, mint egy írni tudó gépet. A gyergyószárhegyi fenyők zöldje épp annyira szeretni való, mint a voronyeci kék, vagy a siennai barlang humanizálódott barnája. Az ember maga van a világ soha ki nem teljesedő szépségei közepette, s ez amennyire öröme, annyira végzete is.
Az ötödik ő
Úgy mondom, mintha nem én, nem te, hanem csakis ő lehet, akivel mindez megtörtént. Ő magányos. Még nem jött el a nagy Ő. Ő verset ír, nem jót, sőt gyengéket. Nagyzol. Dramatizál. Átírja a világot, vagy csak világát, egészen biztos, tökéletlenül. Tengernyi álfilozófia. Kenyerét természetesen másképpen keresi. Ő az isten háta mögött tanít. Vannak, akik az isten fényességes orcája előtt művelik mindezt. Ő felnyitja az Utunk – ez egy régholt irodalmi hetilap – legfrissebb pénteki számát. Nem is kell sokat keresgélnie, a második oldalon fenn a keretes rovat: Fiatalok. Öt szerző, s az ötödik ő. Életében most először látja nevét nyomtatásban. Ó, ez az O. Csak a kezdet. S a többi, mint valami kottahang. Lá, mert a h oly elegánsan néma, mint a franciában. Olálálá István. Alatta a vers címe: Nagyapó haldoklik. Most ő el kell rohanjon a nagyanyjához, akinek a férje, dehogy, az ura haldoklik, és nem csak mert a költő mondja. Valójában is. Be kéne rontani ajtóstól a házba, az újságot lobogtatva: nézd, mama, mától költő vagyok, olvasd csak, ez az én versem! És akkor az öregasszony, aki akkor hatvanhat éves, milyen különös, épp tizenegy esztendővel fiatalabb, mint most ő, ki e sorokat rója, ránéz azzal a tehetetlenségtől és fájdalomtól fénytelen pillantásával, ránéz, és mit mond? A család még élő utolsó ősanyja, mert utána már nem jön senki és semmi, aki így összetartaná a vele együtt nemsokára szétmálló családot, amikor azt olvassa, hogy az ágy lábánál, nagyapa lábainál, és hátha mond valamit még a világról. Feddést, dicséretet vagy ellenkezőleg, hogy kutya egy hely, bármit. Ha rajta áll, saját maga rikkancsaként megindul a Szántó utcában, és minden házba bekiált: tessék megvenni az újságot, benne van az ő legelsőre közölt verse! Most, 2021-ben elmondhatja, már eddig is sokat élt, a mesék mágikus száma ez a hetvenhét. Ha most vele történne az, ami első versének közlésekor a nagyapjával, senki nem mondaná, hogy még élhetett volna. Hetvenhét év nem kevés, de nincs mit sajnálni, sem búsulni. És e két véglet feloldhatatlan. Soha nem simulhatnak egymásba anélkül, hogy egyik ne váljon másikká, de csak ha lemond arról, ami volt s ami még lehetne. Ez az önfeladás? Most már elhiszem (és a szenvtelen ő e ponton változik vissza szenvedélyes énné), hogy a helyzet nem kisebb, mint a lenni vagy nem lenni Shakespeare-nél, vagy egy ógörög tragédia elmaradt katarzisa, amire kétezer-háromszáz év töprengései sem kínálnak megnyugtató megoldást.

Szerkesztették: B. Tomos Hajnal és Nászta Katalin

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ