November legelején esősre fordult az idő. A hírek is mintha megritkultak volna, az emberek, kénytelen-kelletlen szemet hunyva a „vonatos, tankos bevonulás-história” előtt, már-már reménykedni kezdtek, hogy az elért forradalmi vívmányok konszolidációjának az időszaka köszöntött be (Nem ezzel a kifejezéssel éltek ugyan, de valahogyan így értették.)
Aztán, mint derült égből a villámcsapás, jött a november 4-i fordulat. Tudjuk jól: a „kivonult” szovjet hadsereg frontális támadása tankokkal, repülőgépekkel, gyalogsággal Magyarország, és mindenekelőtt a magyar főváros ellen. És Nagy Imre rádióbeszéde: „csapataink harcban állnak”. Amely mondat szállóigévé vált közöttünk, gyermekek között. Rabló-pandúr- háborús játék közben (minden pejoratív mellékzönge nélkül) szoktuk odakiáltani az ellenfélnek: „Csapataink harcban állnak!”

*

Közeleg a karácsony. Az ünnepvárás sem feledteti a gyászt. A „kurucok” nálunk gyülekeznek. „Elbuktuk ezt a forradalmunkat is! ” (Úgy jelenti ezt be valaki, mintha cselekvően részt vettek volna az eseményekben, vagy, legalábbis, lett volna valami legcsekélyebb beleszólási lehetőségük abba, hogy a dolgok ne így alakuljanak.).
A kancsóban nehéz küküllői bor. (Úgy két és fél századdal azelőtt, 1704 decemberében a labanc Wesselényi István ezt jegyezte fel naplójába: „Ugyan én is mára vártam vissza az embereimet, kiket Péterfalvára küldöttem volt, de el nem érkezének a borokkal, félek, ha mind borostul odamaradtanak, nyavalyások.”. (Wesselényi István: Sanyarú világ. I. köt. Kriterion Kiadó, Buk. , 1983. 295. l.)
„Labanc ne igyék ebből a mi borunkból !” – mondták volna a mi „56-os kurucaink,” ahogy ismertem őket, ha a fenti – a péterfalvi bor hírnevét öregbítő – epizód a fülükbe jut. /Nem volt ahonnan, Wesselényi István emlékiratai jóval később kerültek kiadásra./ Elárulhatom – most már se nem oszt, se nem szoroz, hisz úgysem fogják megtudni -, hogy a szállítmány, késve ugyan, de megérkezett Zsibóra. Nem úgy, mint az az ugyancsak kuruckorbeli borszállítmány Tokajból Bécsbe, amelyről Mikszáth számol be ellenállhatatlan humorral megírt, fordulatos cselekményű novellájában. Az – ugyanis – sohasem jutott el a császár asztalára, mivel útközben –„megivódott”.)
A nóta a mosti alkalomhoz illő:

„Nagymajtényi síkon letörött a zászló,
Azon tollászkodik egy fekete holló,
Tépi sötét szárnyát, hull a könnye rája,
Bujdosó kurucok rongyos dolmányára,
Szakadt kalpagjára.”

Nagyanyám „bibliás” asszony. A kimondhatatlan nevű Nabukodonozor babilóniai király történetét olvassa fennhangon, petróleum lámpa fénye mellett. A Templom lerombolásáról szóló részt mindenki Budapestre érti! Károli Gáspár veretes mondatai ringatnak álomba.
Az ünnepvárás felajzza a lelkeket. Nem is annyira a vallás, a hit miatt történik mindez: valami megfoghatatlan hangulat idézi elő (a délután négy órakor homályba, majd fokozatosan – és úgy tűnik, örökre – sötétségbe boruló világ, Károli Gáspár Biblia-igéi, mit tudom én, mi), hogy érzékelhetővé, kézzelfoghatóvá, megtapasztalhatóvá válik az időből való kiszakítottság (kitaszítottság), a történelmen kívüliség állapota, amely érzés ennyire elementárisan, ennyire lesújtóan csak évek múltán vágott mellbe a legAdysabb Ady-vers, az Az eltévedt lovas olvasásakor:

“…Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
…
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.…

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak…”

Az utcán mélységes mély az agyag-sár. Előkerülnek a padlásról a gyűrűzött-, szöges végű falábak. Meg kell tanulni velük járni, ha elbuktál, és nincs a közeledben, aki felsegítsen, belefulladhatsz a latyakba.
A pap hímzett borítójú karácsonyi vers-gyűjteményes könyvéből pár hete kiosztotta volt az iskolásoknak a verset, amelyet a templomi ünnepségen fogunk elmondani:

“Hamvas-szürke felhős karácsonyi égbolt,
Amikor még rám is mosolygva tekintél…
Ki tudná, mi rég volt,
Amikor még hittem szent varázslatodban…”

(Ámulva fedezem fel, most vált aktuálissá számomra az Árpád-kori templomban 60 évvel ezelőtt elmondott Reményik Sándor vers-szöveg! Most, utólagosan köszönöm meg néhai Szeghő- tiszteletesnek. Nyugodjék békében!).

Így múlik el a karácsony. Újévkor iskolai ünnepély a sivár, lerobbant kultúrotthonban. A színpad közepén (természetesen a „Télapó” által hozott, – Angyal száműzve! – ) színes papír-díszekkel, krepp-papírba csomagolt üres dobozokkal felcicomázott „télifa”. A fát dicsőítő (oroszból fordított) versike is az alkalomhoz illő:

“Fenn a csúcsán magas ágon,
Az idén is láthatod,
Égővörös, tüzes fényű,
Szép ötágú csillagot.”

Az esemény már jóelőre beharangozott, mindannyiunk által repesve várt (még nem volt ilyen!) fénypontja, amikor a falusi párttitkár a színpadról bejelenti: „Minden gyermek pártunktól és kormányunktól kap egy-egy »pokkot.«!” Madzaggal átkötött cipődobozban egy üveg lila tinta, egy „makulátor”-füzet és három szem szaloncukorka. A doboz üresen maradt része összegyűrt Falvak Népe újságlapokkal kitömve, hogy a tartalma ne zörögjön. Nyilván, hogy a cukorkának „ugrom neki”, hát, amint kihámozom, két egymásra helyezett negyed kétszersült-darabka esik ki a sztaniol-papírból. A berozsdált fémkupakot a tintásüvegről édesapám erős marka sem tudja lecsavarni, pedig – a fizika törvényét ismerve – fel is melegíti a lámpacső végénél. Végül türelmét veszti, és, hogy az üveg tartalmát mégis használni lehessen, a kupakot az üveg nyakával együtt fejszével leüti a favágócsutakon. Másnap nagy elhatározással nekilátok, hogy az újságpapír minőségű, sima lapú piszkozat-füzetet megvonalazzam. Erős odafigyelést igénylő munka, rettenetesem igyekszem, de a lap közepetájt elferdülnek a kezdetben még vízszintesnek elindított vonalak. Nem folytatom tovább… (Azóta sok nagy elhatározásom maradt így félbe-szerbe!)
*

Fent már említettem, hogy a karácsonyi vakáció után visszaírtak engem is a bentlakásba. (Ám lehet az is, hogy egy évvel későbbi az itt következő esemény. Az iskola archívumában meg kellene „vergálnom”, melyik tanévben vonták le – akkor és utoljára – a magaviseletemet.)
Már jól bennjártunk a tavaszban, az orgonabokrokon feslett a rügy, az iskolaudvar tócsái is felszáradtak. Ebédszünetben, amíg megszólalt a szilenciumra hívó csengő, rúghattuk a labdát. Csakhogy…!
A román általános iskola udvarától a mi iskolánk udvarát tömör, két méternél is magasabb deszkakerítés választotta el. Ha átrepült a labdánk, annak annyi volt, többé nem láttuk. De ők sem a sajátjukat, ha a kerítés fölött véletlenül átrúgták hozzánk. Így végül is valamennyire kiegyenlítődtek a dolgok. Akkor, pillanatnyilag, éppen mi voltunk labda nélkül. Ott ácsorogtunk az udvaron.
– Gurítsunk banit! – javasolta valaki.
Ehhez a „játékhoz” egy másfél méteres-forma gyalult deszkavég kellett, amelyet sima, egyenes terepen ferdén nekitámasztottunk egy falnak, fatörzsnek, valaminek. Utána, akik a játékba beneveztek, egy-egy 25-banist gurítottak le rajta, vigyázva arra, hogy a pénzérme a sima földön a deszka alsó végétől minél messzebb guruljon. Majd, miután kiszámolóval megállapítottuk a sorrendet, a következő, „élesben” történő gurításnál a második 25 banist már irányítva kellett elengedni, mégpedig nagyon pontosan, úgy, hogy ha megáll a földön, minél több szétszórtan heverő pénzérméhez kerüljön közel. Ha megállapodott, a tőle arasznyi távolságban található pénzdarabokat összeszedhetted, az a tiéd volt. Ha nem feküdt arasznyi távolságban a közelében bani, ott maradt az is a földön, gyarapítva így a célérmék számát.
Ezt a „hazárd”-nak minősített pénzezéses játékot a tanárok, különösen a mindenki által félve tisztelt igazgatónk, M. Gy. tűzzel-vassal tiltotta, ámde mindig akadt az iskolaudvarnak egy olyan félreeső zuga, farakás mögötti hely, stb., ahol egy kis elővigyázattal mégis lehetett játszani. Gyakran megtörtént, hogy őrt állítottunk azok közül, akiknek nem volt amit gurítani, és így a játékból kimaradtak. Ha jól végezte dolgát a strázsa, azok, akik a legtöbb nyereményt zsebelték be, kötelesek voltak kifizetni, így, a következő menetbe beszállhatott ő is. A gyerekek (még!) tudnak becsületesek lenni !
Már kerestük is szemmel a játékhoz a helyet, amikor látjuk, hogy az iskolaépületből kijövet, határozott, katonás lépteivel egyenesen felénk tart az igazgató. Közel ér a csoporthoz, és rám mutat:
– Te velem jössz!

Meg sem állapodik az udvaron lézengő diákcsapat mellett, gyorsan sarkon fordul és megy vissza az iskolaépületbe. Én kullogok utána. Ilyen esetben az ember agyán hirtelen átfut a gondolat: „elkövettem-e mostanában valamit, ami a tudomására juthatott?” Bár hirtelen nem jutott eszembe semmi néven nevezhető kihágás, mégis szaporán kezdett verni a szívem. Sohasem lehetett nagyon biztos a dolgában az ember!

Forrás: Székelyföld, 2016/10. szám.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ