(XXIV. karantének)

Megmásíthatatlan,
ha eleven részeink leszakadnának…

Az erőszakos szél csak a vergődő levelekben él.
Ugyanaz az elem vergődik köröttem.

Ha a föld fájáról évente száradna el az ember…

Az Idő nem lenni – lenni játéka.
A fának nem halála még
a kora tavaszi levélvesztés sem.
Az embernek?

Levél voltál te is,
akárcsak én.

A ráérősen zúduló szél
örvénylik az időben,
sok levelet letép.

Az a hideg, ami ezzel a széllel
érkezik, a védtelen szemekben
vibráló fényeket csihol.

Égő kilométerkövei az éji
világnak a csillagok.

Milyen poraiból kevert minket
a Föld,
s hányszoros messzeség van közöttünk?

Hová lesznek a lelkek?
Beleordítják magukat az Űrbe,
aztán nem felelnek.

Hulló csillag:
tavasz tette le urnáját e csodára.
Csillag esése? Nem hallatszik, hol koppan.
Vagy elég a légben?

Az üzenetet fától fáig átveszik a levelek.
A hulló csillagok egymásnak nem üzennek.

Embertől emberig ki veszi-viszi
az örökkévalóság bizonyosságát tovább?

Nekem még határom van
és árnyékomat egyenesnek tudom,
de előlem is elmúlik egyszer a nyár.

Köszöntöm a térben árnyékát vesztett
védtelen Végtelenséged.

2021. március 27.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ