Rendkívül szigorú ember volt a mi igazgatónk, mégpedig azzal a jó értelemben vett szigorral megáldva, amelyet a legvásottabb nebuló is respektált és elfogadott. Tantárgyait, a matekot és a fizikát a reáltárgyak iránt semmilyen vonzalmat sem érző tanulónak is megtanította. Hát még az énekkar, amit vezetett! Kitűnő zenei hallással bírt. Tanítói alapképzéssel rendelkezvén, a kisujjában volt mindaz a gyakorlati és elméleti tudás, ami a kórusvezetéshez szükségeltetik. Megállapíthatom: a zenéhez kitűnően értő, és azt egész lényével szerető ember volt a mi igazgatónk. A kórus órán a részvétel kötelező volt minden tanuló számára, a botfülűeket is beleértve. Akkor, amikor az iskolai tanterv a munkásmozgalmi dalokat írta elő, Bartók és Kodály három szólamra (szoprán, mezoszoprán és alt) írt kórusműveit tanította meg nekünk. Így az iskolák közötti vetélkedőkön mi az Esti dal, a Bolyongás (Vad erdőben járok…), Csütörtökön virradóra, a Hej, élet, Süket sógor, Lyukas a kalapom, Túrót eszik a cigány, A juhásznak jól megy dolga, stb. népdalfeldolgozásokkal mindig elhódítottuk a pálmát. A felsorolt és még jónéhány, diákkoromban kórusfeldolgozásban megtanult népdalunknak ma is a szólamváltozata jut előbb az eszembe. Kóruspróbákon megkövetelte a maximális fegyelmet. Ha észrevette próba közben, hogy valakinek elkalandozott a figyelme, éneklés ideje alatt váratlanul beintette a csendet, és attól a pillanattól az oda nem figyelő tanuló(k) hangját lehetett csak hallani, kiváltva ezzel az egész társaság nagy derültségét. Ilyenkor halványan maga is elmosolyodott. Igazságosságára egyetlen példa: hetedikes koromban mutáló kappanhangom, mint valami dörmögés, nagyon kirítt a szólamomból, ezért „felmentett az éneklés kötelessége”, (de nem a kórus órán való részvétel) alól. Úgyhogy a próbák idején, míg a többiek énekeltek, én az osztályteremben a padban ültem, valami könyvet lapozgatva. Például Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegét az iskolatársak kóruspróbájának „hangszerelésében” olvastam végig. (Kispórolt – és talán nyert – pénzemen valahogy csak meg tudtam vásárolni!) Mondom, ilyen volt a mi szigorú iskolaigazgatónk! Legyen könnyű számára a föld ott, a házsongárdi temetőben! (Ha netalán egyebütt temették el Kolozsváron, én akkor is ide képzelem a sírját!)
Ott szakítottam félbe az emlékezés fonalát, hogy lépkedek az igazgatónk után. Végigmegyünk az udvar felé nyitott, árkádos folyosón (A több száz éves iskolaépület vidéki nemesi kúria lehetett valamikor, bár – jobb egek alatt – műemlék-épület számban is elment volna, többek között éppen „magyar” stílusjegyei miatt, mégis áldozatul esett a hetvenes évek tömbházépítési őrületének. Tehát szaporázom lépteim az igazgatónk után. Benyit az iskolakönyvtár szobába. Az e célra csupán szükségből használt szűk kis helyiség baloldali, hosszanti fala mentén sorakoztak az üveges könyvszekrények, a szemközti falon szögeken szemléltetőképek tucatjai lógtak, alattuk, a fal mentében keskeny laboratóriumasztal, rajta egy stóc javításra váró (esetleg kijavított) iskolásfüzet. A mennyezetről jó hosszan lelógó, gyérfényű villanylámpa világította meg az ablak nélküli helyiséget, ahova csak a félig üveges ajtón át szűrődött be valami kevés fénysugár. Az igazgató megáll az asztal túlsó végénél, int, hogy állapodjak meg vele szemközt. Nem ígér semmi jót e teátrális póz, az igazgatónk tekintete sem! Felkapja a füzetcsomó legtetejéről (a borítóról rápillantással megállapíthattam) az én matekfüzetemet (a délelőtti óra végén szedte össze, kijavítani a megoldott mértani példát), ideges mozdulatokkal kinyitja a hátsó lapjánál és nyújtja felém:
– Megmondanád, hogy ez itt micsoda?
A füzet utolsó oldalán, ahova mindenféle „hasznos feljegyzést” szoktak beírni a nebulók, rövid versszöveg volt olvasható. Most már rájöhettem, milyen baklövést követtem el. Látom, hogy a tanárom arca sápadt, ahogy rám rivallt, hanghordozásában, szemüvegének villogásában ijesztő, számonkérő fenyegetés. Ilyennek én még nem láttam eddig a mi igazgatónkat.
– Olvasd! De csak magadban. Én nem vagyok rá kíváncsi. – A szavában visszafojtott indulat feszült.
Végigfutom az ismert, hiszen általam írt sorokat:

„A zsarnok szüntelen szállítja
Tankjait Magyarhonba át,
De el nem kerülheti soha
Letiport népnek bosszúját.

Tankoszlopoknak százai
Vonulnak fel tüzet okádva.
Lerombolt város házai
Füstölögnek a nyomában.

Az édesanya harcba küldi
Féltett, egyetlen-egy fiát,
És jön – a bátorságot hozva –
A könyvek mellől a diák.”

Leengedtem oldalam mellett a karomat a kezemben tartott füzettel, az igazgató tudtára adva ezzel, hogy megtörtént az olvasás. Ott állunk egymással szemközt, mester és tanítványa. Rápillantok, de nem állom a tekintetét. A falon egy pók gyors csápoló mozdulatokkal éppen egy legyet csongolyít be a hálójába. Hogy mi lesz ebből? Halk, fojtott hangon, de a szavakat nyomatékkal ejtve adja tudtomra:
– Jól jegyezd meg, amit most hallasz, még egyszer nem fogom elmondani.
Be is tartotta, amit mondott, a dolog ezután soha többé nem került elő. A magaviseleti jegyemet azonban – minden eshetőségre számítva – iskolai pályafutásom során első és utolsó alkalommal, levonatta. Természetesen, az osztálytársak és a többi tanár előtt egyéb, jelentéktelen fegyelmi kihágással indokolva meg. Hogy, úgymond, verekedtem. Amiből annyi volt igaz, hogy egy kisebb csetepaté során engem hagyott helyben egy nagyobb iskolatárs. Nem tiltakoztam, ha kilences, hát kilences!
– Ehhez hasonló szöveg miatt, amit te a füzetedbe írtál, nagydiákokat, egyetemistákat csuktak börtönbe Kolozsvárról. Ott vannak Szamosújvárt, Enyeden, Jilaván és még ki tudja hol, a dutyiban, érted, csupán ennyit követtek el, semmivel sem többet, mint te, meggondolatlanul mondtak, firkáltak ezt-azt, amiért könyörtelenül tömlöcbe zárták őket. Mert nem maradtak meg a leckénél, a „könyvek mellett”, ahogy te írod. Kezdtek hőbörögni. És még koránt sincs vége az ügynek. Most, ebben a pillanatban is, amíg mi itt vacakolunk, folynak a kihallgatások, perek.
Jól tudtam, kolozsvári illetőségű az igazgatónk, öreg édesapja gyakran felkereste a vakációk idején, és hétvégeken sokszor maga is haza szokott járni, úgyhogy nem légből kapott, való igaznak kell lennie annak, amit állít… Nem volt erre mit válaszolni, csak álltam ott. Most hallottam első ízben a romániai 56-os szervezkedések tényéről és az ebben résztvevőket sújtó megtorlásokról. Csak jóval későbbi értesüléseimre hagyatkozva írhatom ide a következőket: Gheorghiu-Dej, az akkori román vezető nyíltan adott hangot abbéli óhajának, hogy az orosz csapatok oldalán Románia is részt akar venni a magyarországi intervencióban. Nem először cselekedte volna a történelem folyamán!

(1989 szeptemberében, a kommunista érában, a tanévkezdés előtt évente sorrakerülő katonai felkészítőt lezáró lőgyakorlaton a tanárok a csíkszeredai katonai kiképzőpályán még 1956-os évszámmal ellátott golyókkal lőtték a …tücsköket. Vajon kinek a számára gyártottak annyi lőszert 1956-ban, hogy több mint három évtized múltán is volt belőlük elég?

A történészek bizonyára tudják a választ, hogy Hruscsov miért nem tartott igényt a Varsói Szerződés tagállamainak segítségére az 56-os magyarországi beavatkozáskor. Bezzeg az 1968-as „Prágai tavaszt” eltipró csehszlovákiai intervenció alkalmával a partnerek megválogatása tekintetében Brezsnyev már nem volt annyira finnyás. Alkalmat szolgáltatva arra, hogy a csak néhány éve polcra került fiatal kommunista titán, Ceauşescu – megtagadva a társulást – ország-világ előtt megalapozza különutas-kommunista-fenegyerek hírnevét. Hogy aztán huszonöt év múltán saját, kommunista parancsnoksággal rendelkező hadserege katonáinak sortüze végezzen vele és hírhedt nejével egy mocskos târgoviştei kaszárnyaudvaron).
– Honnan a nagynyavalyából jutott eszedbe, hogy éppen a mértanfüzeted hátuljára írd ezt a… Nem nevezte meg, nagyon csúnyát akart mondani, de végül is függőben maradt az elindított mondat. Bár be voltam rezelve alaposan, éreztem, hogy valamit nekem is mondanom kell.
– Nincs befejezve, nem is összefüggő, csak úgy belekezdtem itt-ott… Még címe sincs… – próbáltam védekezni, kisebbítve a vers „értékét”, ezáltal talán a hibámat is, amit a versírással elkövettem, de rájöttem, hogy ezzel csak olajat öntöttem a tűzre.
– Szóval nincs befejezve?! Netalántán a költő úr eposzt tervezett írni a témáról? Majd én befejezem…
Odalépett hozzám, kikapta a kezemből a füzetet, és az inkriminált lapot egy gyakorlott mozdulattal kiszaggatta belőle. Még arra is volt gondja, hogy a füzetlapnak a füzet elején található párját is kioperálja, nem törődve azzal, hogy a Bevezetés a mértanba című lecke vázlata is áldozatul esik ennek a műveletnek. Utána belenyúlt a mindig szürke színű zakója zsebébe, kikereste az öngyújtóját, majd – a füzetlap sarkát a bal keze ujjának körmei közé csippentve – a jobb markába fogott öngyújtóval elhamvasztotta a lapokat, egyiket a másik után, vigyázva arra is, hogy a gyúlékony környezetben nehogy tüzet idézzen elő. Ami megmaradt az égetés után, a cementpadlóra lepilinkéző fekete pernyét gondosan eltaposta, úgy, ahogy vérbeli bagósok teszik a földre dobott csikkel. Most már, hogy „füstbe ment” a művem, kissé nyugodtabban folytatta. Mintha halvány mosolyfélét is észrevettem volna megvillanni a szája szögletében:
– Különben, ami… az utolsó szakaszt illeti: „Az édesanya harcba küldi…” – és végigmondta mind a négy sorát. Utána rájött, hogy neki most nagyon-nagyon szigorúnak és haragosnak kell mutatkoznia, úgyhogy ezúttal is befejezetlenül, függőben maradt a megkezdett szöveg.
– De te vedd úgy, hogy nagyon rossz az, amit írtál. Teljességgel elhibázott. Felejtsd el, ne tudj róla! Nehogy megpróbáld újraírni. Ha éppen irritál a költői viszketegség, írj a… fülemüléről (nem tudom, hogy miért éppen ez a madár jutott eszébe), vagy arról, hogy… de szép a tavasz. Akármiről, de ne a forradalomról! Nem értesz te még ahhoz! Te kiskorú vagy, téged, ha a kezükbe kerül a műved, a javítóintézet vár. De a hozzátartozóid! Tudod-e, mit tesznek édesapáddal, aki most nem is sejti, hogy mit művelt a drágalátos fia?
Nem is tudta meg, soha nem beszéltem előtte az irodalom rögös útján való első eltévelyedésemről. Mi tagadás, utóbb sem haladtam ez úton sokkal elébb. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy soha sem is volt bennem elég rámenősség és kitartás ahhoz – bizonyára tehetség se –, hogy érvényesítsem ebbéli ambícióimat. Ami keveset írtam, műfordítottam, és elküldtem ide-oda, jórészt közölték. Beértem ennyivel. Talán már nincs is olyan messze az az idő, hogy az önkifejezést is olyan emberi alapfunkcióként gyakorolhassa az ember, mint amilyen a lélegzés, evés, ivás… Hogy az embernek szíve-joga kifejeznie magát akkor is, ha nem lapul a zsebében írószövetségi igazolvány, és a közkönyvtárakban nem sorakoznak testes oeuvre-kötetek a neve után. Egy magyarországi lapszerkesztő szürkülő fejemre való tekintettel széles, szélvédőtörlő mozdulattal söpörte félre asztaláról – olvasatlanul – az éppen akkor elébe tett kéziratomat, a következő szavak kíséretében: „Eddig mért nem közölt?”
Kis szünet után az igazgató még hozzátette:
– Engem pedig, ha a fülükbe jut, hogy volt tudomásom arról, amit műveltél, és nem jelentettelek fel, úgy kirúgnak a tanügyből, de úgy! – Utána ezt mondta: – Szeretnétek, mi?
Aztán ezt kérdezte:
– Valaki az osztálytársaid közül értesült-e róla? Mutattad-e valakinek?
– Nem látta senki – füllentettem szemrebbenés nélkül, arra gondolva, hogy ne fokozzam ezzel is az aggodalmát.
Pedig a padtársam, J. G. elolvasta, tetszett is neki, mi több, le is másolta:
– Ezt te írtad, barátom? Hűha!
Jó „diplomáciai” érzékére vall, hogy az osztálytársak között nem verte nagydobra a dolgot, így, még véletlenül sem jutott vissza az igazgatónk fülébe, hogy előbbi kérdésére válaszolva nem mondtam igazat.
Osztálytársam meg is őrizte az inkriminált szöveget. Később, évek múlva tőle kaptam vissza. Így maradhatott meg. Nem remekmű. Egy 12 éves, a kamaszkor küszöbén álló kissrác alkotta apró „lírai kordokumentum.” Mint ahogy már szóltam róla: széteső és befejezetlen. Fellengzős, közhelyeket puffogtat, a rímei csapnivalóak, a verselés döcög…stb. Mint irodalmi alkotás szóra sem érdemes! Csakhogy! Mostani eszemmel megállapíthatom: ha a hatóság kezébe kerül, mindezek az esztétikai hiányosságok fikarcnyit sem enyhítették volna az érte járó büntetést, a szekusokat, ügyészeket, bírókat köztudottan nem a versek mívessége érdekelte.

Forrás: Székelyföld, 2016/10. szám.

(Befejezése következik)

1. Borbáth Guszti és Erzsike:
   2021. április 8. 09:38

   Igenis remekmű.Egy kiskamasz lírai remekműve. Remek az egész írás. Üdv.: B.E.