Feketére hervadt szirmokkal szendereg a vér, télben
Lappang a meggyőződés kikeletje, szórjuk a légben
Őseink hamvait, hogy az örökkévalóság jegén,
Ne csússzanak el a halandók, boldoguljon az egyén.

Feketerigó csőrén színarany ének, mézként csordul,
Jácint dárdája földet repeszt, templom harangja kondul.
Szórom a magokat, magok szívében forradalom dúl,
Zölden tör fel a vérem, a réten madárkoncert indul.

Farsangi álarcok felcsuklyázzák az életet, tombol,
Szememben héjaszárny árnyéka indázza a földet, hol
Lassú tűzhalált haló rózsák, lekvárként elkenődnek,
Könyvmáglyát gyújtanak a csillagok, pengék fényesednek.

Szárnyak helyett, a kopott cipők üstökösként röpködnek,
Álmomban porkahavak tartósítják a tájat, döfnek
A szentjánosbogarak, és megvasalt sorsok szikráznak,
Delfin-kedéllyel incselkedik a reggel, libák fáznak.

Jegenyék ásítanak, kerék göngyölíti a tájat,
Kisfióka a vacogó szélben, már nádasban vágtat.
Markomba zárva, kúszok vele az égig érő fára,
Visszateszem a fészkébe, egy örökélet az ára.

(Bukarest, 2017. július 7.)