J. G. meg is hívott egy szombat délután az otthonukba. Az iskolától nem messze, a főutcából a hajdani fejedelmi paloták felé nyíló kis utcában laktak egy régi, ahhoz hasonló jellegű házban, mint amilyen az iskolánk volt (mára már azt is lebontották, a helyében ott díszeleg a városi néptanács vadonatúj panel székháza). Az édesanyja kedvesen fogadott. Megjátszotta, hogy nem tud a versről, de végig az irodalomról, könyvekről beszélt.
– Tudod, Gabika technikai érdeklődésű, neki mindene a gépek, a szerszámok, a szerelés, a kocsi. De azért a háziolvasmányokat, amit az iskolában kérnek, elolvassa. Egyebet is, ha megkérem szépen. Ugye, Gabikám? Tudod, mit? Jó lenne, ha elolvasnátok mindketten ugyanazt a könyvet, utána aztán megbeszélnétek, vitatkoznátok rajta. A filmekről is nemkülönben (Éppen abban az időben vetítették a Rómeó és Júlia orosz filmváltozatát). Beleegyeztem…
– Legyen például ez az első könyv, amit el fogtok olvasni!
Az üveges könyvszekrény mélyéből kikeresett egy régi kiadású, aranyozott, cirádákkal gazdagon díszített borítójú könyvet, Jósika Miklós Abafiját.
– Tudod, egy régi rokonunk, Gabika ükapja írta. Kissé ódivatú a nyelvezete, de ha Jókait megértitek, ennek a könyvnek a megértése sem fog túl nagy gondot okozni. Ha nem haragszol, ezt Gabika fogja olvasni, neked a regény egy újabb kiadását adom kölcsön. Csak azért, mert az ilyen díszes könyvnek a bentlakásban még valami baja eshetne…
Így aztán, ha más díjazást nem is kaptam az ’56-os forradalmi versemért, de legalább egy jutalom olvasmány csak kijárt érte…

Forrás: Székelyföld, 2016/10. szám.

1. Borbáth Guszti és Erzsike:
   2021. április 8. 09:46

   Micsoda pedagógiai érzék! Mekkora jutalom! És gondoskodó szeretet.