Édesanyám nyolcvankét éves, így hát természetesen nem vették előre. Hívogattam a platformot, mulți înainte, mondta mindenki, de hol Mócson, hol Bánffyhunyadon volt hely, nekem pedig nincs kocsim. Most viszont, hogy a járvány liberalizálódott, végre lett számára hely, várólistára tették, és múlt szerdán levél érkezett, miszerint hétfőn várják. Vasárnap este elutaztunk tehát Noémivel Kolozsvárra, régi focistársam vitt, arra vezetett az útja. Éjjel pompásan aludtunk, és reggel elindultunk a Majális utcába.
Ilyen összevissza oltóközpontot még nem láttunk, holott Nyárádszereda és Szilágycseh között tartjuk a távolságot. Előtte sor kanyargott, az egyik srác bent el is sütötte a viccet: 34 fok is leszek, ha még sokáig kint tartanak. És egyelőre még kint voltunk, ismerősökkel beszélgettünk meghitten, mint az egykori bájos kenyérsorokban. Aztán bejutottunk nagy nehezen, és ott rájöttünk a káosz okára. Az alkalmazottak ötször megkérdezték egymástól, „lemérted a hőmérsékletét?”, „tudják, hogy Astra Zenecával oltunk?” Mi mindenre sztoikusan bólogattunk, akár nekünk szólt a kérdés, akár nem. Az egyik hölgy folyton a másikhoz koslatott, a többiek lázas semmittevéssel foglalkoztak, én meg azon cidriztem, vajon édesanyámra hogy hat az oltás, vagy az oltás előtt még a zűrzavar teríti le.
Végre túl voltunk mindenen, és hármasban lesétáltunk a Béke térre. Ott a taxis megkérdezte: nem jobb-e, ha a Hajnal negyeden át megyünk a Monostorra? Dehogynem, válaszoltam. A sétát nem bántuk, elvégre szép idő volt.
Édesanyámnak pedig hál’istennek semmi baja nem lett, remélem, ezután sem lesz. Úgyhogy májusban már felkészülve mehetünk vissza ebbe az oltóközpontba, mely mindannyiunk fiatalságát, illetve gyerekkorát idézi. Immunizálódhatunk tovább.