Az árnyak visszatérmek,
s én látom őket, kérnek:
felejtsem már a titkot,
amikor karhatalmak
kerestek, és a varjak
voltak hűséges gazdák,
kik napjaimba néha
májusok színét lopták,
s ott fenn a ritka ormon,
a fellegvári tornyon
velük repültem tiszta
égen, s ha felhők bújtak éppen,
mikor a sötét zárka
rideg magányát várva
már rettegtem a kíntól,
hallottam ott a csendben,
hogy megszólít az Isten –
s ha addig félni tudtam
ott nyilván megtanultam,
hogy mindig enyém minden:
a Fellegvár, a város,
a kőlépcsők,s a szikla,
a Dónát úti tiszta,
és minden, ami égi…
Ott megtanultam élni –
és elfeledtem félni…