Ledobnám már a fehéret,
lássak hó-nyál helyett
nyersen csorranó nedveket
s emlékek romjain terveket –
Napom nyugisabb szakában
úszni járjak, jószagú vízben,
kékcsempés medencében,
lehántsak magamról
enyvesen tapadó göncöket –
érezzem duzzadó fák között
a szél enyhe lökéseit,
hajamba túró ujjait,
járjak csermelyes hegy-közön.

Az úttalan kóborlásra vágyok,
az oxigén és eső
önfeledt dúdolására,
melyben megpihenhet
bezárt csöndem tétlensége –
emberi ajkak is szóljanak
az ég alá sereglésről,
verset mondjanak,
próbálják fel a derűt,
mert álca nélkül tehetik
s én nézzem hogyan
hullámzik szemöldökük,
érinti vállamat tenyerük,
érezzem mint dobogok velük.