Megcsörren a szarka,
mintha felhúzták volna,
talán még az ősszel,
hogy pontos időben
ébresszen a zöldre,
tárjam ki mellkasom,
mint beragadt,
pókhálós ablakot
s lábamba csorduljon
a mehetnék,
járjam a kertet nyughatatlan,
kedvemmel locsoljam
a füvek hegyét –
fülemet tapasztva a földre
hallgassak vakondjáratot,
magsurrogást,
s mint csángó szőttessel,
takarózzam virágok
piros-fehérével.

Megcsörren a szarka,
mintha felhúzták volna:
ideje már nyáladzó kérget
simítani s arcomra kenni,
mint tisztító tejet,
mozgatni fény-árnyék-bábokat
akár a Nap,
ha bujkál, lopódzik
fától fáig, mintha Istennel
játszana jókedvében.