(Magyar Szemhatár-sorozat. Szerkesztette Cseke Péter)

Merész vállalkozás, sokoldalú, nem egyszer szubjektív szűrőn áteresztett elemzések és megállapítások, az utolsó néhány évtized székelyföldi gazdasági-társadalmi mozgásai és kezdeményei a Székelyföldön, jelentés a szellemi ablaknyitásról – mindez megtalálható a budapesti Nap Kiadó friss vállalkozásában, hogy egy divatos témából komoly vitaalapot teremtsen. Hogy ez a figyelemfelkeltés nem csupán a hírverés műfajából ered, bizonyítja a kézikönyv-formátumú kiadvány tartalomjegyzéke is, hangsúlyozza a kötetet szerkesztő előszóíró.

Tartalom:

Cseke Péter: Előszó
Bodó Barna: Jövőkép, autonómia – székely közigazgatás
Biró A. Zoltán: Demográfiai folyamatokról –
fejlesztés-stratégiai megközelítésben
Péntek János: A székely nyelvjárás értékvilága
Bakk Miklós: Székelyföld, modernizáció és kisvárosi
kultúrmorfológia
Bakó Rozália Klára-Gergely Orsolya: Székelyföldi
vállalkozások indulása és működése
Kolumbán Gábor: Közösségi szempontok a székely
gazdálkodás vizsgálatában
Garda Dezső: A székely közbirtokosságok újraalakításaú
Pál-Antal Sándor: A székelyek 21. század eleji önképe
Gyarmati Zsolt-Málnási Levente: Csíki Székely Múzeum 70/90
Szőts P. Zsuzsa: Székelyföldi Értékgyűjtő Mozgalom
Balog Adalbert-Tonk Márton: Felsőoktatás és tudományos
kutatás a Székelyföldön
Zsigmond Andrea: Székelyföldi színház – ahogy szeretem
Cseke Péter: Szabó Gyula kopjafája
Sarány István: Médiavilág a Székelyföldön
Cseke Gábor: „Székelyföld” folyóirat – a tágra nyitott ablak
Simó Márton: Templomépítés, harangöntés, jövőkép
Bodó Márta: A Székely Szentföld
A kötet szerzői
Székelyföld térkép – behajtogatva (Sasi Attila munkája)
Alább az Előszó és a Székelyföld folyóiratról szóló esszé közlésével nyújtunk kóstolót a friss kézikönyvből.

*

CSEKE PÉTER: Előszó

Húsz évvel ezelőtt, amikor a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága először konferenciázott Magyarország határain kívül (2000. augusztus 11-14. között), a Kárpát-medencében és a szétszórtságban élők magyarsága úgy tekintett Marosvásárhelyre, mint nyelvünk és kultúránk fővárosára. A színhely megválasztásának természetesen szimbolikus jelentése, gesztusértéke is volt: elősegíteni, hogy ismét magára találjon ez a „fény s homály határán” toporgó város „az örök feltámadás színterén” (Sütő András). Akkor még élénken élt az össz-magyarság tudatában a rendszerváltás utáni idők véraláfutásos története, ott sötétlett a világot elborzasztó „fekete március” tragédiája. Ennek egyik szenvedő alanya, a bal szemére megvakított Sütő András a nyitó napon így köszöntötte az egybegyűlteket: „Isten hozta önöket a Székelyföld hajdani és majdani fővárosában…”
A plenáris előadások hallgatójaként és média-szakosztályi ülésvezetőként mélyen belém vésődtek az új évezredbe forduló Kárpát-medencei idő kihívásai; nemkülönben azok várható kihatásai – különös tekintettel az írott és elektronikus sajtó felelősségére az országhatárokat átívelő nemzetegyesítés megteremtésében. Ma sem tanulság nélküli a konferencia kulcsszavainak (kulcsmondatainak) felidézése: a honfoglalás ezer éve, versailles-i Jelekkönyvelés”, főhaíalom-változás, Trianon utáni kisebbségi léthelyzet, a folyamatos fogyatkozás belső vérzése, a szellemi örökség védelme, a nemzeti kisebbségek nemzetállami alávetettsége az egységes Európában, magyar identitás, nemzetstratégia, az anyanyelvhasználat korlátozása a nemzeti kisebbségek és a szórványmagyarság körében, az anyanyelvhasználat garantálása, a kulturális önazonosság megélésének elősegítése…
A kötet szerkesztése közben jöttem rá, hogy voltaképpen ez a fogalmi háló fogja össze a kiadvány írásait. A szerzőknek önkéntelenül is a Székelyföldön megrekedt történelmi időhöz (1918 – 1945 – 1990) kellett viszonyulniuk, hogy a kettős periféria-helyzetben önjáróvá vált változatlanságokból a 21. századi életvitel megteremtéséhez segítsék
a szellemi és anyagi gyarapodásban érdekelteket. Mindezt a máig kibeszéletlen Trianon-szindróma paradigmájával küszködve, ráadásul a ránk telepedő vírusjárvány fogságában.
Március elején, amikor a megírandó témaköröket lajstromoztam, Kányádi Sándor példázata villant fel előttem a Székelyföld kiapadhatatlan gazdagságáról. A hetvenes évek elejének rövidre szabott értékmentő korszakában a költő ezt írta Tamási Áron öccse, Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág (1971) című könyve ajánlásában: „Vannak helyek a Székelyföldön, ahol az ember csak lenyomja az ásót, és borvíz tör fel. Odább lépik párat, ott is lenyomja, onnan is borvíz tör fel, s még ízbeli különbség is szokott lenni a két forrás között. Aztán melyik palackba, melyik korsóba kerül, vagy csak elcsurog a füvek s virágok tövére.” A nyári hónapokban aztán, ahogy a kéziratok érkezni kezdtek, magam is egyre inkább érzékeltem az „ízbeli különbségeket”. A székely értékvilágot feltáró tanulmányokat más kedéllyel olvastam, mint azokat, amelyek a közbirtokosságról, az önkormányzatiságról, a modernizációs küzdelmekről szólnak.
Ezzel már azt is jeleztem, hogy a kötet magán viseli megszületésének sorspecsétjét. Március derekától újból rendkívüli időszakot élünk át, a világméretű járvány a Székelyföldön is megbontotta az élet egyensúlyát, szokásrendjét; gazdaságfejlesztési megtorpanást idézett elő. Tudomásul kellett venni a korábbiaknál is súlyosabb terheket/gondokat. Olyanokat, amelyek maximálisan igénybe vették a székely életrevalóságot, rátermettséget, kezdeményező készséget. Vagyis: nemcsak a túlélés módozatain kellett (és kell egyfolytában azóta is) gondolkoznunk, mint a Ceausescu-vészkorszak idején, hanem mindenekelőtt a pandémiával bekövetkezett gazdasági és értékválság meghaladásán.
Különösképpen megnehezítette a kettős periféria-helyzetben élő székelység életvitelét, hogy a járványkórság erőre kapásának idején Klaus Werner Iohannis az államelnöki pulpitusról támadta meg (2020. április 29-én) a képviselőház és a Szociáldemokrata Párt elnökét, aki – az államfő bizonyítatlanul maradt állítása szerint – „azért harcol, hogy Erdélyt odaadja a magyaroknak”. És ezzel az állampolitika rangjára emelte a magyarellenességet. Ahelyett, hogy született kisebbségiként és a legmagasabb közjogi méltóság viselőjeként szavatolná az alkotmányos jogvédelmet – a Székelyföldön is. Ahol hosszú ideje folyik a pereskedés az önkormányzatok és a közintézmények ellen a magyar feliratok és a székely jelképek használata miatt.
Nem ennek a kötetnek a feladata a trianoni fájdalmak továbbélésének lajstromozása, a vírusveszély elhárításának dokumentálása, aminthogy az önvédelmi perek vagy a Székelyföld modernizációs lehetőségeinek részletekbe menő bemutatása sem. Szerzőink a maguk tényfeltárásával és helyzetképelemzésével az együttgondolkodást igyekeznek elősegíteni. Hisznek abban, hogy a túlélésnél többre van lehetőségünk, bátorságunk és képességünk: a vészhelyzetek utáni jövőteremtésre.
Biztatásul mellénk szegődik Kányádi Sándor örök időszerű költeménye, a Noé bárkája felé: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent…”

Kolozsvár-Atosfalva, 2020. augusztus 20.

*

CSEKE GÁBOR: „Székelyföld” folyóirat – a tágra nyitott ablak

Lokalitás, egyetemes távlat

1. A történelmi Székelyföld szellemi tisztulásának alkotó fórumai jó időn át inkább csak igénylő óhajként kerültek terítékre. Hiányukban a székely tehetségek, alkotó erők folyamatosan elszivárogtak, lokálisan pedig nehezen tudtak kiteljesedni.
Az 1989-es romániai rendszerváltás a korábbiakhoz képest új. előzmények nélküli helyzet ígéretével kecsegtetett a székelyföldi alkotó energiák szabad megnyilvánulásához. A töredékes, csírákban jelentkezett előzményekből – vagyis nem éppen a semmiből – kellett „új világot teremteni” egy olyan beszűkült közegben, ahol minden korábbi próbálkozás inkább csak marginálisan, alárendelten működött egy köztes provinciában, amely gyakran hivatkozott egykori szabadságjogaira és önálló társadalmi berendezkedésére, életfilozófiájára. Eközben mindegyre kiderült, hogy az ekként hangoztatott Székelyföld valójában megoldhatatlan problémát jelent a magyar (később a román) államiság keretei közt; alárendelt erő- és energiaforrásként szolgálta a fölötte gyámkodó mindenkori hatalmakat.
Nem véletlen, hogy az 1902-es tusnádi Székelyföld-kongresszus (majd annak újabb kori felmelegítő többszöri próbálkozásai melleit) inkább csak Orbán Balázs monumentális műve, A Székelyföld leírása tekinthető a kérdésben valós szintézis felé mutató szellemi teljesítménynek.
A székelység meglévő sajtójának, intézményeinek valós működése a századok folyamán oly mértékben nélkülözte az autonóm gondolkodást és cselekvési programokat, hogy az alkotó energiák fórumszintű, rendszeres összefogása még sokáig váratott magára.

2. A romániai széles ívű rendszerváltástól remélt nyitás kivitelezésére többéves hezitálás után szánta el magát a székelyföldi értelmiségi társadalom, egy időszaki elméleti fórum megteremtésével. A fórum anyagi hátteréhez biztos marketingalapokat kellett teremteni, ehhez pedig igényként társult a fórum szellemi paramétereinek piacossá tétele. A társadalmi valóság, az önkormányzati berendezkedés jellegzetességei hamar jelezték: egy állandó szellemi fórum huzamosabb fenntartása sok-sok kompromisszummal, összetett szempontrendszer figyelembevételével valósulhat csak meg. A projekt kidolgozását ezért kiterjedt konzultatív egyeztetés előzte meg; ekként vall erről az 1997 októberében megjelent Székelyföld folyóirat alapító főszerkesztője, egyben a lapot menedzselő Hargita Kiadóhivatal igazgatója, Ferenczes István költő:

„A régi világban is volt egy álmom, hogy kellene ide egy lap. Bár voltak színvonalas irodalmi periodikák, nagy szükségét éreztem egy újnak. Azonban ’89 előtt ilyesmibe fogni nem lehetett. […] 1996-97-ben a kedvező közigazgatási törvény megjelenése után adódott lehetőség, hogy a megyei önkormányzatok létrehozhattak bizonyos kulturális és más jellegű intézményeket. Ezt használtuk ki… […] Át kellett gondolni, milyen legyen a lap. Mégiscsak ott volt a Helikon és a Látó, két kizárólag irodalmi folyóirat, amellett még a Korunk mint világnézeti, társadalmi, tudományos és művelődési szemle, a Művelődés mint közművelődési folyóirat, és máshol is születtek új kezdeményezések. Végül úgy döntöttünk, kulturális folyóiratként határozzuk meg a lapot. így a társművészetek, a zene. a képzőművészet, a néprajz, a történelem, a szociológia stb. is beférhettek. Félő volt, hogy ez így túl tág fogalom, de sikerült megtalálni az egyensúlyt, rovatosítottuk a lapot. Több helyről is visszaigazolták, hogy ez jó választás volt. Fűzi László, a Forrás főszerkesztője is azt mondta, ez jól kitalált lap.'” („Álmomban is a Székelyföldei szerkesztem”. Antal Ildikó beszélgetése Ferenczes Istvánnal a folyóirat 10 éves születésnapja alkalmából. In: Hargita Népe, 2007. október 26.)
Körleveleket fogalmaztak erdélyi íróknak, közíróknak, küldenének kéziratokat és címjavaslatokat. Utóbbiakból egész halmaz érkezett, s nehéz volt dönteni: a Hóhatártól kezdve a Koszorúig mindenféle címötlet megfogalmazódott.
A lap megálmodói tudatában voltak: igen fontos elem a cím. Még akkor is, ha első látásra semmi újdonság nincs benne. A Székelyföld ilyennek bizonyult: tájegységre utaló, de letagadhatatlan fílingje van. És ha jól sáfárkodnak vele a szerkesztők, tartalmi értékhordozóvá is lehet – eltérően a mindenkori kommersz székelykedéstől.

3. A szerencsés projekt egyértelműen zöld utat kapott a helyi önkormányzati fórumoktól, melyek az anyagi kockázatot is vállalták. Az előzetes számításba nem is csúszott hiba: a közel negyed évszázada működő rangos kulturális szemle, a folyóirat-kiadás általános trendjével ellentétben ma is népszerű, közkedveltségnek örvend. A tizedik évfordulón joggal állapíthatta meg Ferenczes István :
„Bár a beszűkülést is jelenthetné a cím. mi már akkor tudtuk, hogy a széles nagyvilágot is átfogja a lap. Ma már nemcsak Erdélyben és Magyarországon, hanem Tirolban és a Baszkföldön is olvasnak bennünket. („Álmomban is a Székelyföldei szerkesztem”. Antal Ildikó beszélgetése Ferenczes Istvánnal a folyóirat 10 éves születésnapja alkalmából. In: Hargita Népe, 2007. október 26.)
Jelen vannak ugyanakkor az online térben, példányszámuk átlagosan 1600 (ennyit sikerül is eladni!) és 1000 előfizetőjük van, akikkel a folyóirat minden lapszám végén nyilvánosan, név szerint „elszámol”.
Első évtizedében, mindennek ellenére, a Székelyföld két ízben is szembenézett a megszűnés veszélyével, amikor is fenntartói elmulasztották megadni a megfelelő támogatást. Az egyszerű olvasó, szerencsére, a maga módján nem feledkezett meg fenntartói szerepéről.
Az alapító főszerkesztőt a későbbiekben felváltó Lövétei Lázár László költő – a lap indulásakor még egyetemista – a Székelyföld című lap iránti fokozott érdeklődés mögött romantikus szempontot gyanít. „A székelység ázsiója megnőtt… Még Budapestről is úgy tekintenek a székelyekre, mint egyfajta erdélyi belső anyaország lakosaira, akik igyekeznek megtartani magyarságukat és létszámban is növekedni. Még a világ tőlünk távoli sarkaiban is élnek előfizetőink. Ehhez az is kellett, hogy egy szakmailag kifogástalan folyóirattal jöjjünk a közönség elé, méghozzá egy olvasható folyóirattal. A szerkesztőség fontosnak tartja, hogy ha a kiadásban jelennek is meg szaktanulmányok, az nem csak a vájt fülűeknek szól, hanem az egyszerű olvasó is el tudja olvasni.” (https://ligetro/studio/husz-cv-ami-mar-kulturtorteneu utolsó hozzáférés: 2020.07.20.)
A lap fennállásának huszadik évfordulóján végzett, ugyancsak a Liget portálon közzétett főszerkesztői összegzéshez már hozzátartozik a végső summázat is:
„Az érdem nemcsak a miénk, az enyém, hanem az alapítóké, akik kitalálták ezt a konstrukciót, a fenntartót is meg kell említeni, mert ha kihátrált volna mogulunk, akkor sokkal nehezebb lenne csak pályázati pénzből és a piacról megélni, és nem utolsósorban az olvasóké is az érdem.” (https://ligetro/studio/husz-cv-ami-mar-kulturtorteneu utolsó hozzáférés: 2020.07.20.)

4. A Székelyföld profiljának jó megalapozása eredményeképpen létrehozói, az anyagi biztonság és az olvasótábor érdeklődésének fölkeltése mellett, a lap szándékaiba széles körű munkatársi-szerzői gárdát vontak be. A csapat toborzására nagy hangsúlyt fektető úttörő szerkesztők fiatal helyi tehetségeket hívtak meg kulcspozíciókba, akik rugalmas, előítélet-mentes, korszerű gondolkodásukkal biztosíthatták a lap működését, szellemi programjának megvalósulását.
A Székelyföld – az előzetes terveknek megfelelően – már a kezdetektől a lehető legtermészetesebb módon kapcsolódott az anyaország szellemi vérkeringéséhez; rendezvényeken való aktív jelenléttel, munkatársak toborzásával, következetes kritikai odafigyeléssel hajtotta végre illeszkedését a magyar szellemi élet általános törekvéseihez, miközben az általa képviselt régió partikuláris szellemiségét is hitelesen, eredeti módon közvetítette. A lapban közlő munkatársi gárda önmagában is nyitott könyv lehet e tekintetben, még beszédesebb az a mód. amivel a lap 1998-tól kezdve, évről évre gyarapodó szellemi termését következetes odafigyeléssel értékelve, ösztönözte. A minden év végén kiosztásra kerülő Székelyföld-nívódíjak odaítélése mindenkor eseménnyé vált azáltal is, hogy a szerkesztőség nem csupán a lokális teljesítmények közül válogatott biztos kézzel, de 2004-től különdíjat létesített (Székely Bicskarend néven) a lapban jelentkező kiemelkedő összmagyar értékek felkarolására.
A lap 200. számának megjelenésére a Székelyföld nívódíjasait kérték fel, hogy az ünnepi számban valljanak a székelyföldi régióhoz, a székelységhez kötődő gondolataikról, meglátásaikról, elképzeléseikről. Az ennek alapján összeálló tükörképben a Csíkszeredái kulturális folyóirat szembesülhetett saját következetes szerkesztői koncepciójának életrevalóságával, integráló szemléletének sikerével.

5. Az ünnepi pillanatokat, emlékezési alkalmakat a szerkesztőség jó érzékkel minden esetben arra használta fel, hogy eredeti szerkesztési koncepcióján tovább finomítva, megszilárdítsa induláskor lefektetett szerkesztési elveit. Mind a tízéves visszatekintés, mind a 2012-ben bekövetkezett 12 éves, továbbá a 2017-ben megünnepelt két évtizedes születésnap, illetve a lap vezetésében bekövetkezett „kormányváltások” megannyi útjelzőnek számítanak az éppen aktuális lapvezetőség számára, kiemelni a lapszerkesztés korábbi vonalának következetes folytonosságát. A Ferenczes István alapító főszerkesztőt váltó Lövétei Lázár László egy 2017-es interjúban egyebek mellett azt hangsúlyozza, hogy egy jó folyóiratnak olvashatónak kell lennie.
„…Tolvajnyelven írt anyagokra sem mi, sem az olvasók nem kíváncsiak. Ha mi sem értünk semmit az egészből, akkor szegény olvasó mit mondjon?” (https://ligetro/studio/husz-cv-ami-mar-kulturtortenet utolsó hozzáférés: 2020.07.20.)
Főszerkesztő elődjéhez hasonlóan, fontosnak tartja a lap, a szerkesztők személyes kontaktusát az olvasókkal: „Örülünk ezeknek a meghívásoknak, hiszen minden bemutató alkalmával egy-két előfizető érkezik. Húsz év alatt csak így lehetett felszaporítani szinte ezerre az előfizetők számát…”6 -, s elképzelése követőre talált a 2019-ben kinevezett új főszerkesztő személyében. Borsodi L. Lászlóban is.
Ugyancsak Lövétei Lázár László fogalmazta meg a Székelyföld sikertörténetének lényegét:
„Ez a húsz év iszonyú hosszú tud lenni. Én 19 éve vagyok a lapnál, és lassan beláthatatlan, hogy mi minden jelent meg a folyóiratban. Hogyha végiglapoznám, valószínűleg én is meglepődnék, hogy mennyire gazdag ez a felhozatal. Ami nagyon fontos, hogy sikerült fennmaradni húsz évig. Ez nem olyan sok idő, ha a Századok című történelmi folyóiratot nézzük, de húsz év már kultúrtörténet.” (https://ligetro/studio/husz-cv-ami-mar-kulturtortenet utolsó hozzáférés: 2020.07.20.)

6. A Székelyföld című lapot gondozó Hargita Kiadóhivatal – működési profilja alapján – könyvkiadói tevékenységre is vállalkozott. Az első tíz esztendő kiadói vonatkozásairól Ferenczes István alapító főszerkesztő így összegzett:
„A tíz év alatt harminc könyvet adtunk ki az ugyancsak megyei tanácsi döntéssel 1999 áprilisában létrehozott Hargita Kiadóhivatal keretében. Olyan helytörténeti művek kiadására vállalkoztunk, amelyekről csak beszéltünk, de nem volt lehetőség azokat kézbe venni, mint például a Csíki Székely Krónika. Mára letisztultak a könyvkiadási törekvéscink is, gyerekkönyveket szeretnénk kiadni, valamint a folyóirat vonzáskörében levő szerzők irodalmi műveit, illetve továbbra is olvasmányt biztosítani a moldvai csángók számára.” („Álmomban is a Székelyföldei szerkesztem”. Antal Ildikó beszélgetése Ferenczes Istvánnal a folyóirat 10 éves születésnapja alkalmából. In: Hargita Népe, 2007. október 26.)
Az ígéretes, hézagpótló kezdeteket az elmúlt években nagyszabású kiadói projekt, a Székely Könyvtár megálmodása és gyakorlati kivitelezése követte. A páratlan szellemi feladat fontosságát jelzi, hogy a terv kivitelezésére szerkesztőbizottság létesült, amely bevonta a végrehajtásba mindazon szellemi erőket, melyek szorosan kötődtek a folyóirat tevékenységéhez, szellemi irányításához és fenntartásához. Az indulás utáni első esztendő, vagyis a sorozat első tíz kötetének megjelenése után – gyakorlatilag az út kezdetén – Lövétei Lázár László költő, a lap akkori soros főszerkesztője volt az, aki az e-irodalom.ro honlapot tájékoztatta a könyvsorozattal kapcsolatos szerkesztői elképzelésekről. Szerinte „minden népnek, népcsoportnak jogában áll (és érdeke is!) népszerűsíteni saját értékeit. Ezt… tervezzük mi is: fölmutatni a székely-magyar írott kultúra köréből azokat a műveket, amelyekre a kortársak és a jövő generációi, mint biztos alapokra, nyugodtan építkezhetnek majd… Eddig csak dicséretet kaptunk, de nem kizárt, hogy előbb-utóbb kerülnek »kétkedők« is, őket majd igyekszünk meggyőzni a magunk igazáról…” (https://szeke]yhon.ro/aktualis/csikszek/valloiriasok-a-szekelyekrol; utolsó hozzáférés: 2020. 07. 20.)
Az ötvenedik kötet megjelenése utáni tapasztalatokról Lövétei Lázár László az Erdélyi Naplónak számolt be:
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy minikönyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abban az időben kezdődött a cirkusz a Góbé és a Székely termékekkel. Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója ekkor azt mondta: ha van székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit összegyűjteni egy könyvsorozatba. A megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. […] legyen régi, 18-19. századi irodalom is, illetve legyen 20. századi és kortárs szerzőktől egyaránt kötet. Szempont az is, hogy próbáljuk lefedni az egész Székelyföldet: ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbáljuk felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince költő, Ferenczes István költő, író, György Attila író, Mirk Szidónia-Kata, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos Márai Sándor-díjas író és jómagam. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri. Bizonyos köteteket – például a Kánvádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adnunk, akkora volt irántuk az érdeklődés. Számítottunk a Székelyföld folyóirat ezer előfizetőjére is: azt hittük, hogy ha a folyóiratot igénylik az olvasók, akkor a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. […] Leginkább a világlátás közös bennük. Ez nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén íródott Székely bánja című kötete. Ebben a szociográfiában Bözödi sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel szemben, mégis érződik belőle az aggódás saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kellene módosítani, miben kellene változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk? Említhetném még a nyelvhez való viszonyt is. Az a határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel, de nem így válaszol, hanem cifrázza a nyelvet: három oldalt kell elolvasni, amíg kiderül, mi a válasza. Ha jól emlékszem. Láng Gusztáv az ilyen típusú írások kapcsán használta a feleselő novella műfaji megjelölést. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi. Vagy: ezek is mi vagyunk…” (https://www.eirodalom.ro/interju/item/681-gondolalok-a-szekely-konyvtarban. html; utolsó hozzáférés: 2020. 07. 20.)
Az azóta napvilágot látott, s önálló honlapon (www.szekely-konyvtar.ro) nyilván- és számon tartott könyvsorozat kéziratunk lezárásakor már 85. kötetét is maga mögött tudta. Terjesztése, az „anyafolyóirathoz” hasonlóan, elsősorban az előfizetőkre, a biztos megrendelőkre, a projekt iránt érdeklődőkre kívánt alapozni, szerkesztési koncepcióját is ugyanaz a fajta nyitottság jellemzi, ami a lap szerkesztésében megnyilvánul. Nem is lehet ez másképpen, hiszen nem csupán a székely nép (népcsoport) mibenlétéről, jellemzőiről folynak ma is még lezáratlan viták, de a székely irodalom megléte ugyancsak számos kérdőjelet vet fel. A sorozatot (a lapot) szerkesztő szellemi közösségnek nem volt könnyű dolga érvényes választ adni a tisztázatlan kérdésekre is, kikerülni a székely identitás hangsúlyozása közepette az időnként fejét divatozva felütő sekélyes „székelykedés” csapdáit, olcsó eszközeit; a kiadott művek lajstromán végigtekintve az az érzése az olvasónak, hogy azok nem is a szó szoros értelmében vett lektúrát biztosítanak a székelység tárgykörében, inkább olyan, a székelység kérdéskörét sokoldalúan megközelítő publicisztikai, irodalmi, kritikai, szociológiai stb. műveket, melyek a szerzők földrajzi és etnikai származásától függetlenül a székelyföldiség szellemi kalauzául szolgálnak.

7. Sajátos laptörténet kerekedhet ki a lap 200. számának (2014. május) egyazon témára felfűzött anyagai nyomán. A szerkesztőség nem tett mást, mint levelet intézett az évek során felszaporodott Székelyföld-díjasaihoz, küldjenek „verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget a Székelyföldről (mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról!)”. Mindenki eleget tett a felkérésnek, s ekként egy csapásra össze is állt az ünnepi szám.
Beszédes összképet nyer a Székelyföld folyóirat működésének háttere iránt érdeklődő, ha alaposan szemügyre veszi a lap 200. számában közzétett szerzői ankét anyagát. Lövétei Lázár László szerint: „Kétszáz év múlva akár ebből a számból is kikövetkeztethető lesz majd, hogy ki is volt valamikor a székelységnek nevezett népcsoport. […] meggyőződésem, hogy kultúrtörténeti esemény volt ennek a lapszámnak a megjelentetése, s előbb-utóbb kötelező könyvészet lesz a székelvséggel foglalkozó társadalomtudósok körében, akik aztán majd más fogalmi rendszert, »tudósabb« nyelvet használva értelmezni fogják.” ( https://szekelyhon.ro/aktualis/csikszek/vallomasok-a-szekelyekrol; utolsó hozzáférés: 2020. 07. 20.)
Nem áll módunkban a maguk teljességében ismertetni a válaszok palettáját, ám jelzésszerűen érzékeltetni próbáljuk az egymáshoz illeszkedő, egymást kiegészítő értelmezési árnyalatokat.
Adorjánt Panna például arról érdeklődik (székely) nagyanyjánál, hogy ha ő azért mondja azt, hogy „ejsze”, mert székely, akkor hogy létezik, hogy van olyan székely is, aki nem mondja azt, hogy „ejsze”?
Bodor Ádám úgy merengett el (kurtán és őszintén) pár soros üzenetében, hogy ha a Székelyföld egy bizonyos helyén lenne egy háza, „máris ásni kezdeném a sírom, többé el se mozdulnék onnan. Ha lenne ott egy tornácos házikóm. De nincs.”
Cseke Péter elmeséli, miként sikerült társadalmilag amúgy is felpaprikázott szülőfaluját, Recsenyédet felbolydítania (több ízben is) azzal, hogy az írást választotta életcélul.
Daczó Katalin arról vall, hogy a székely történelemből mindenekelőtt az emberi – s azon belül is elsősorban a női – sorsokkal szeret azonosulni.
Egyed Emese gyönyörűszép verset küldött, ebből le is csippentjük a befejező részt:

Gyermeki álmok, megidézlek.

Egy szempárba-feledkezés.
Kecske: a kerítésig kerget.
Bodri: érzi városi voltomat.
Halat keresünk mart alatt.
Megérintem a nyírfatörzset.
Hallok suttogott szavakat.

Hadd érezzem a sugarat,
hadd lássam a kerékvető köveket,
találgassam a növényneveket:

lednek, kakukkfű, kék iringó,
tearózsa -falra hímezve is.

Lássak malomra, kenderföldre is.

Hadd üldögéljek méhrajzásban,
reggeli fecskecikázásban
esti csorda-kolompolásban,
reggeli pásztortülkölésben,
esti kapureteszelésben,
feleselő ebek szavában,
széljövendölő égaljában,
megfejthetetlen tücsökszóban.

Papírhajóban.
Ferencz Imre A látogató éjszakája című versével nyilvánosan is megalapozta új, készülő kötetének hangulatát, értelmét: falujáról, családjáról vall, bensőségesen, ahogyan senki más nem vallhat, hiszen

azt tudtam, hogy minden
megismételhetetlen
és visszavonhatatlan
csak azt tudtam hogy elkerülhetetlen
az emléktelenítés…

Gagyi József jobbágyfalvi beszélgetőtársát, Balogh Pali bácsit szólaltatja meg a székelység ürügyén. A nagy élettapasztalatú parasztember ekként írja le földrajzilag a Székelyföldet: „Megkezdődik itt Szovátától fel, itt Parajd, Alsósófalva, Felsősófalva, ha megyünk Udvarhely fele. S ha erre megyünk, jön Bucsin tető, s akkor Borzont, s megyünk be a Gyergyói-medencébe. Arra magyarság, s délen is magyarság, van. Aztán tovább románság van.”
Hertza Mikola addig számol és addig kombinál (matematikai képletekbe veszve), hogy végül demonstrálja: Székelyföld 200 egyenlő nagy vidámság!
Kányádi Sándor egy 1957-es versével van jelen az ünnepi számban, de neki meg van bocsátva: 85. születésnapját köszöntik vele.
Katona Lajos székely gyerekek vendéglátására emlékezik a Szilágyságból, a negyvenes évek végi nagy szárazság idejéből.
Kenéz Ferenc keserűen, mégis felszabadultan anekdotázik: a vidékre kiszállt színtársulattól lemaradt, jelmezbe öltözött Háry János kudarcba fulladt autóstopját, illetve útszélen ácsorgó alakjában székely hősszimbólumot látó anyaországi turisták ámulatát csomagolja Háry János-i fordulatokba: lehet, hogy igaz volt, de az is lehet, hogy nem…
Lőrincz György nem sokat teketóriázik: írása címében megírja a lényeget (Összenő, ami összetartozik…), a végére hagyva a szentenciát: „És lesz határa a Székelyföldnek is. Megszüli az egységes Székelyföld-képet. Kicsit szaggatott lesz, kusza, töredezett és hiányos… És persze, bár nagyon szeretném: valószínűleg nem Marosvásárhely, hanem Székelyudvarhely lesz a székely főváros. De ha nem, megteszi majd Csíkszereda is. Vagy akár Sepsiszentgyörgy is. Igen… Csak már lenne, csak már volna!”
Nagy Koppány Zsolt sok értelmes és szellemes dolgot felsorakoztat a székelység mivoltával kapcsolatosan, utolsó mondatával pedig kivágja a magas C-t: „Az a Székelyföld, ahol egy irodalmi lapot úgy hívnak, hogy Székelyföld – sosincs elveszve.”
Oláh-Gál Elvira okosan „székelykedik”, s amire jut, az egyértelmű: „Avarsági székelynek kemény a szentenciája, lelkemben érzem a fájdalmát. Valahogy mégsem féltem szeretnivaló népem. Mélybe gyökerezik és ellenáll a szél járásának, avagy: soká él a székely, ha hagyják!”
Pécsi Györgyi emlékidéző vallomásának lényege: „Azt a gyanakvásmentes bizalmat, nyílt odafordulást, közvetlen atyafiságot, amit Székelyföldön, csak az én szülővidékemen tapasztaltam meg, Nyugat-Magyarországon, Vasban, Zalában.”
Sántha Attila a lap kockázatvállaló személetét örökíti meg, hozzátéve: az élet a Székelyföldet igazolta, hiszen egyetlen közlésétől sem dőlt össze a világ…
Szálinger Balázs nagy szavai mellé úgy tűnik, megfontoltság is párosul. Merthogy: „A Székelyföld folyóirat a magyar kultúra egyik szív-csakrája. Köré szerveződik a többlényegű, többosztatú magyar kultúra egyik legfontosabb erőtere. Végül tényleg az lett, hogy a Székelyföld fele kezd gravitálni az erdélyi kultúra, váradostul. kolozsvárostul, mindenestül. Lehet ennek nem örülni, vitatkozni ezzel, de mutasson valaki olyan folyóiratot bárhol a magyar állam határain túl, ami többet elárul rólunk (a magyarokként védelmezett, csodálatosan sokszínű egészről!), mint a Székelyföld folyóirat legutóbbi vagy következő száma.”
Térey János új darabjából, az Epifánia királynőből küldött egy jelenetet, amelynek egyik ihlető helye a Mohos tőzegláp (a Szent Anna-tó közelében).
Tófalvi Zoltán többtételes vallomást fogalmazott, úgymint: I. Székely termál, II. Az igazi kincs magában a székely emberben rejlik, III. Székelyek a forgóajtóban.
Vári Attila egyik nagy álmát vázolja föl: Orbán Balázs nyomában járva, milyennek látja a Székelyföldet. S mindezt filmre vinni. Ahogy egykor egy interjúban nyilatkozott: „Közel hatszáz perc filmszalagon.”
Vidd Gábor valóban bejárta – méghozzá kerékpárral – az Orbán Balázs-i útvonalat: „Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom megmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom azt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is.”

*

És a Székelyföld-kalandnak láthatóan még távolról sincs vége: kevéssel a kézirat lezárása után, Borsodi L. László váratlanul visszamondta korábbi főszerkesztői megbízatását, visszatérve az iskolába, ahol előzőleg irodalmat oktatott. A helyére kinevezett Zsidó Ferenc székelykeresztúri prózaíró, az eirodalom.ro erdélyi irodalmi portál tapasztalt szerkesztője, beköszönő nyilatkozataiban határozottan a szellemi folytatás mellett kötelezte el magát; a gyakori változások, erőcserék a maguk módján viszont jelzik, hogy a bejárt utak mellett újak felkutatására is szükség lesz a lap törekvéseinek további kiteljesítéséért.

Csíkszereda, 2020. július 17.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ