Anya egyedül van,
a gyönge esti szél az ereszre kúszik
s a padláson motoz.
A telefonba viszont mást mond nekem,
hogy biztosan ismét meglazult két cserép
és huzat van, tán némi maradék papiros
vagy kukoricakóró zörögnek
a gerendák között akár az emberi léptek;
könnyed, lopakodó, lábujjhegyes léptek,
szándékolt észrevétlen surranás;

nincsen ott senki,
de nem tudja kiverni fejéből a képzelgést,
hogy mégis csak van, mert túl nagy a csend
miután elcsitul a szél,
mintha rejtőzne ott valaki;
és jobb, ha ember az, mintha bagoly;

ő hiszi, hogy a világok határai nincsenek is tőlünk annyira távol
ahogy a szemünk láttatná velünk
és talán épp a közelünkben van
az a hely ahol meghúzódik,
mintha fölemelnénk egy cserepet és rálátnánk a szomszéd kertjére
a kerítésen túli világra amely nem látszik
e moduláris rendszerben;

hogyan is mondhatnék neki ellent,
amikor semmi bizonyítékom rá, hogy más a helyzet,
mikor meghallom a telefonkagyló mélyén surranó szelet
hatvan kilométeres távolságból;

azt mondom, helyükre igazítom a cserepeket, ha elmozdultak,
eltüntetem a legutolsó pókhálót, a darázsfészkeket,
de nem tudom elköltöztetni azt a határt
akkor sem, ha a túlsó világba lépek át
egy elcsúszott cserép nyitotta résen át
ahol a padlásra tévedhetett egy madár, egy denevér talán
vagy néhány almalevél a házra hajló fáról.

Fordította: Cseke Gábor

Forrás: Kocsis Francisko: Éjszakák zenéje. Válogatott versek, MEK, kétnyelvű.

1. CSELÉNYI Béla:
   2021. április 3. 02:15

   Nagyon szép, megható és méltóságteljes vers és hű, avatott fordítás!