Semmi sem úgy lesz, semmi sem olyan lesz, de ezt akkor és ott, harminc évvel ezelőtt, ezerkilencszáznyolcvankilenc március tizenötödikén még nem tudom. Az ott, akkor, a teljes és tökéletes szabadság pillanata. A felszabadulásé. Olyan erővel érzem, ahogy csak egy tizenöt éves kamasz érezheti, az a vad, idealista, bolond, szerelmes kamasz, aki voltam.
Állunk a téren a szerelmemmel, akinek akkor még nem vallottam szerelmet, és akiről még akkor nem tudtam, hogy nem is olyan sokára majd a felségem lesz, készülünk az első szabad március tizenötödikére.
Ott, ahonnan, mi jövünk, Erdélyben, ez az ünnep még annál is jobban be volt tiltva, mint Magyarországon. Teljesen és tökéletesen.
De ennek most vége van, már hét hónapja Magyarországon vagyunk, annak is a nyugati felén, Szombathelyen, a határ mellett. A vasfüggöny még áll, még létezik a határ, sőt annyira van, hogy egyszer kirándulás közben éleslövészeti határsávban találjuk magunkat, szinte halálra ijedünk, amikor a több órás piknikezés után véletlenül a rossz oldalról érkezve hagyjuk el a figyelmeztetés nélküli lövésekre figyelmeztető táblát. Még nem tudjuk, hogy fél év múlva a vasfüggönyt át fogják szakítani, még nem tudjuk, hogy nemsokára emlékbe vágunk majd belőle kis szögesdrótdarabokat. Még nem vagyunk benne egészen biztosak, hogy összedől a rendszer, de azt már érezzük, hogy inog, hiszen tessék, mi is kint vagyunk a téren.
Állunk, készülünk az ünnepre, nem merjük még megfogni egymás kezét, a kézfejünk bőre majdnem többször is összeér azért, a szinte-érintés langyos suhintása finoman birizgálja a bőrt, hidegrázás, izgalmas örömként szalad végig az alkaron, a felkaron, a vállon, el egészen a kalapáló szívig.
Állunk a lassan sűrűsödő tömegben, nézzük, hogy sokan nem mernek kijönni a térre, a kapualjakban és mellékutcákban bujkálnak, úgy készülődnek, aggódva gyűjtik a bátorságot.
A karom bizsereg, a hátam bizsereg, a szerelmemre nézek, a fehér blúzára, a szép nyakára, a nyaka finom pelyheire, és közben arra gondolok, amit apám mesélt a húsipari vállalat munkásőr vezérigazgatójáról, akivel két nappal azelőtt találkozott, és aki azt mondta akkor neki: „ha ezek bármit megpróbálnak, lövetünk”.
„Ezek”, gondolom. Ezek most mi vagyunk. Életemben először vagyok saját akaratombóltömegrendezvényen, magamtól jöttem, nem kihajtottak örvendező tömegnek, most senkinek körülöttem nem kell hazug jelszavakat kiabálni, nem kell úgy tennie, mintha szeretné azt, akit és amit gyűlölve fél.
Nem fognak lövetni, tudom, hogy nem fognak, gondolom, közben eszembe jutnak a lövedékek, amiket a barátaimmal a katonai lőtér falából ástunk ki évekkel korábban, és azok a hegyes gépfegyver lövedékek is, amiket kincsként cserélgettünk annak idején. Hegyes, éles, rézköpenyes lövedékek voltak, sokszor elképzeltem, hogy hatolnak át a húson, hogy zúzzák pozdorjává a csontot.
Állunk, várjuk, a beszédet, várjuk, hogy végre szabadon énekelhessük a himnuszt.
Tavasz van, a szabadság olyan édes és titokzatos, mint amilyen majd a szerelem lesz, érzem az ízét az ajkamon, a nyelvemen, a szájpadlásomon.
Szabadon felnézni az égre, szabadon szívni a levegőt, szabadon szerelmesnek lenni, gyűjteni a bátorságot, ami kell a szabadsághoz, a szerelemhez. A szabad szerelemhez.
Áll az időben ez a pillanat, tele ígérettel és lehetőséggel, és akkor azt hiszem, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy mindenki azt érzi, amit én. A kezünk majdnem összeér, a szerelmem rám néz , és mosolyog. Előttünk az élet.
A szabad élet.
Tizenöt vagyok, reménykedő és naiv, sejtelmem sincs Magyarországról, a múlt eltitkolt bűneiről, a félelmekről és az árulásokról, a hatalom önfenntartó hazugságairól, arról, hogy semmi sem úgy lesz, és semmi sem olyan lesz.
Elhatározom, hogy ezt a pillanatot örökre meg fogom jegyezni magamnak, a tudatosan megélt szabadságot, a felnőtt életem kezdetét.
Örök, és tiszta és felejthetetlen. Érzem, hogy ide, bármi lesz is később, mindig visszatalálhatok, és erőt meríthetek belőle. (2020)

Forrás: Erdőszentgyörgyi Figyelő, 2021. március–április