/A könyv előszavából, a szerző segédletével/

A Bé kell nyúlni a medve torkába, anekdoták, igaz történetek című, alig 75 oldalas kis könyvembe (Székelykapu Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2019), 12 anekdotát leszámítva, az összes többi, összesen mintegy 73 Tutiról szóló anekdotikus történet került bele.
„Nagy híre volt még a múlt században egy Tuti (hivatalosan p.n.: Béni József) nevű cigányembernek. Pepita nadrágban járt, húzentrógert viselt, s állandóan úton volt… de ez mind semmi, ami ezután következett… ” – írtam abban a könyvben, így indítva el útjára a nem is olyan régen még köztünk élő, egy, a Rejtő Jenő könyvekből ismert ikonikus figurához, Fülig Jimmyhez leginkább hasonlítható helyi „jelenséget”…
Az első Tutival kapcsolatos vicceket 1988-ban írtam le. Nem volt akkoriban különösebb célom velük, és csak annyit tudtam róla, hogy az 1970 és ’80-as évek alatt, – szóval, éltében már (!), neve közszájon forgott.
Amint pedig azt látni fogjuk később, története még korábbra is visszanyúlik.
Fura és különös, egyben szimpatikus viselkedése, polgárpukkasztó magatartása, roppant sajátságos szembenállása azon rendszerrel, amelyet nagyrészt mindenki gyűlölt, engem is, a fiatal tizenéves lázadó ifjút megfogott, és éppen úgy elgondolkodtatott, mint mindazokat, akik így vagy úgy, de jobban ismerték. S ami itt a legfontosabb, hogy tetteit, mondásainak jó részét kibeszélték, tovább és tovább adták.
Alkalmanként beszédtéma volt, s miután egyre több és több rövidebb-hosszabb történet keringett róla, lassan mind lejegyeztem azokat.
Aztán, valamikor 1991-92 között, amikor már vagy húsz-harminc kis vicces és frappáns történetét is hallottam, a hitelesség végett, elkezdtem feljegyezni az adatközlőket is. Ahogy egyre csak gyűlt a „Tutis-anyag”, 1994-ban a muzsnai Bán Péter (1946-2006) neves műfordító átnézve, amit addig gyűjtöttem, kiadásra javasolta, hogy mindenképpen meg kell jelentetni valahol, hiszen „Tuti Keresztúr egy ikonikus alakja” – mondta és, hogy előbb-utóbb megkerülhetetlen lesz, hogy valamely néprajzos ne figyeljen fel rá, és ne kezdje el gyűjteni, kutatni.
Így esett, hogy akkor elküldtem párat néhány folyóiratnak (1994 és 1997 között), amit rendre leközölt a Romániai Magyar Szó, a Diákabrak, az Udvarhelyi Híradó Kalendárium. Utolsó közlés Borúra Derű (1997/1, 1997/4).
Mivel Tuti valós vagy állítólagos tetteibe szó szerint bele lehetett botlani nagyon gyakran, egyre több anyag birtokába juthattam. Alkalomadtán egy példálózás, egy társítás elég volt hozzá, hogy neve „terítékre” kerüljön. Így egyre csak jöttek a viccek, és minden más róla szóló emlék előkerült, volt, hogy az anekdotázás egész estét is átfogott.
Az akkori közvélemény szerint Tuti nem a tetteivel, hanem mondásaival, megjegyzéseivel lopta be magát az emberek szívébe, kimondva és nyers őszinteséggel rámutatva a kommunista rendszer hibás és torz tükörképére.
Az emlékezet, így a cél és az eszköz közötti ellentmondásban, az esetleges „jó”, a valószínűleg (v. valószínűsíthető) „rossz” megközelítésének égisze alatt örökítette meg a dolgok kényszerű mivoltát, mintegy az ok- okozat közti összefüggés takarásában, de emberibben. Vagyis abban a kontextusban, ahol egy helyzetfüggő komikus történésnek nem lehet kizárólagos oka az ártatlan tréfa.
Hiszen Tuti az ismertségi közegéből táplálkozik, innen lép ki, és ide talál vissza. Vagyis: Székelykeresztúr, Fiatfalva, Boldogasszonyfalva, Székelyszenterzsébet, Székelyudvarhely, a közeli községeken belülre korlátozódik minden tette, elszólása. (Egy kevés esettől eltekintve, mint pl. Csíkszereda, ahol ugyan nem egyszer járt – az ottani börtönben sokszor is, – mégis keveset tudunk ottani esetekről.)
Az úgynevezett „Tutis vicc ahogyan”, a köztudatban máig is él, így természetes, hogy csak ott maradt fenn, ahol, és akik személyesen is ismerték őt.
Sokak emlékezetében még élesen él róla a kép, az a kép, amely idő múltán nem magát a valóságos embert, az azzal megesetteket kezdte el láttatni. Hiszik, hogy az általuk elmesélt /elvicceltek igazak voltak: a több mint két évtizedes kutatás kimutatta, az elmondottak emlékezete összekeveredik akaratlanul is más, korábban ismert olyan neves alakok tetteivel, mások mondásainak emlékével, amelyeket a népi folklór már régebbtől fogva jól ismert.
„Egy anekdota elmondásakor például annál biztosabb a sikeres kommunikáció, minél többen ismerik az anekdota hősét, karakterének jellemző vonásait…” – írja Vöő Gabriella, a neves néprajzkutató Tréfás népi elbeszélések c. nagyszerű munkájában. Így a beszéd, a mögöttes történés, és a leírás is igazolást nyer jelen esetünkben, természetesen a szövegkorpusz beágyazódásának módja szerint.
A gyűjtés alatt szinte minden alkalommal azzal szembesültem, hogy amikor mint anekdotára kérdeztem rá, tízből nyolc adatközlő nem tudta, ez mit jelent. Jóval több volt ezeknek a száma ott is, ahol kérdezősködtem, vagy akikhez kérdőívvel jártam.
Végül, a Tuti-féle „viccekre”, anekdotákra, a történetekre, a töredékekre ugyancsak az „ismertség” vezetett rá: „üsmerősének üsmerőse /apja, rokona, szomszédja , az egyik ismerős/ üsmerőse ki sok régi dógot tud…”, vagy: „…tudok égy öreg embört, az annyi hazugságot mond örökké… az a régieket mind üsmerte, lesz ott olyan elmondás , amit keres…”. Más: „… jaj, itt olyan mesefélit hiába is keres, rég meghóttak ,akik még esténként eljártak uzsukálni égy-egy kicsi kupa lisztért, itókáért…”, és „… magának való világ lett, mindenki fut a szeme fénye után, már a viccet se igen értik a mai emberek”, aztán: „itt vót egy ember, az annyi képtelenséget mondott sokszó, azt kibírni nem lehetett, de meghat rég…”, : „… tudom mit keres, de olyan már nincsen nagyon, tudni tudnak még sokan, de azt is ke tudni, hogy tegye fel az első kérdést, hanem nem jut semmire…”
Helyenként az így terjesztett és mondott hírek által juthattam el egyes emberekhez.
Ha összegeznem kéne a gyűjtési tapasztalataimat, hogy kis jó tanáccsal is szolgálhasson a terepen mozgó kutatónak, a gyűjtőnek, csak megismételni tudnám a neves folkloristáink által tapasztaltakat: beszélgetni, ismerkedni kell, aztán hagyni az embert : maga beszéljen(!).

A szerkezet szöveggé válását itt nem csak a nyelvi elemek határozzák meg, hiszen ha a tartalomnak eszmei azonossága van, akkor nem egy-egy vicc újra és újra mesélése volt célom, hanem a tartalom mögöttiséget tartottam a legfontosabb hordozónak.
Megfogalmazódott bennem az, hogy itt nem csak viccekről, valami hazug meséről van szó, hanem maga a helyzet is azt hozza ki, hogy emlékek törjenek a felszínre (lásd az olyan alkalmakat, mint hosszú téli esték, rossz idő, társas vagy más játékok közben, kirándulás, sátrazás alatt, kocsmázás, ünnepi és más összejövetelek, megbeszélt és spontán kialakult, kisebb-nagyobb baráti, de egyéb más társaságokban, disznóvágáskor, kalákák idején stb. Ma is mondjuk, egy „vájtfülü” kutatónak az ilyen terepen, az ilyen helyzet, csakis „terülj, terülj asztalkám” lehet úgy a szűkebb családi, rokoni-, de a földrajzi környezetben is.
A közszájon forgó Tuti-viccek és egyéb történeteknek, anekdotáknak kevés kivétellel egynél is több változata van. Természetesen más és másképpen elmesélve, kiegészítve, kibővítve, vagy éppen hiányosságokkal, mint ahogyan azt a többszöri elmesélés közben felfedezzük. De nem állíthatom, hogy nagy része nem történt meg, hogy nem ezt, nem azt mondta Tuti, hogy talán mások szájából hangozhatott el…
A több mint két évtized alatti gyűjtés alatt egyszer sem állt szándékomban másmilyen módon megközelíteni, illetve szándékosan csorbítani a Tuti-legendáriumot. Inkább arra törekedtem, amiképpen hallottam, akképpen jegyezzem le. Iparkodtam, hogy másokat, a visszaemlékezőket, az adatközlőket is bátorítsam, gyűjtsenek történeteket ők maguk is bátran.

*

Jelen kötet 26 adatközlőtől 131 anekdotát, illetve ezen belül egyéb más történeteket tartalmaz, természetesen magába foglalva a korábban megjelent 73 történetet is…

/ Néhány jellegzetes Tuti-történet/

TUTI ÉS A NÉPDAL

A Sóskúton esett meg. Valamilyen ünnepnap lehetett, mert rengetegen voltak kint. Egy társaság maga mellé kérte Tutit. Volt ott egy tárogatós cigányzenész is. Énekelgettek halkan, – mert akkoriban ezt sem szabadott.
Valaki elkiáltotta magát:
-Melyik a te kedvenc nótád, Tuti? Kezd csak el, elfújjuk!
És Tuti nekikezdett annak, hogy „Csúszok, mászok a söprű hátán…”
A nótát azonban csak a tárogatós ismerte.

TUTI ÉS A PÁRTGYŰLÉS

Az év utolsó, szokásos pártgyűlése volt Fiatfalván. Mivel a megyeközpontból is lent volt egy-két fejes, a helyi megbízott vezetők igen csak beindultak, mert valahogy össze kellett szedni az embereket. Ez elég nehezen ment általában. Dolog a házaknál mindig akadt, nem hiányzott a gyűlés senkinek sem.
Természetesen, ide csak a megbízhatóbb elvtársakat hívták meg.
A gyűlés lejárta után, az utcán összefutott a vezetőség Tutival. A helybéli vezető, hogy megmutassa a nagyoknak, mekkora itt a fegyelem, meg az érdeklődés, odaszól neki:
−Az utolsó gyűlésre nem jöttél, Tuti?
−Há, nem is tudtam, hogy az utolsó. Ha tudtam volna, – azt mondja – én elvittem volna az egész családomat is.

TUTI CSAK VÁSÁROLNI AKAR

A kommunista rendszerben szinte minden élelmiszer mellé, – még a kötelező napi fejadag mellé is – szinte ingyen, már-már kilószámra, nyomták rá az emberre a tengeri fagyasztott halat és az olajbogyót, ahogyan itt nevezték, a maszlinát. A sors fintora, hogy manapság ezeknek az ára a csillagos eget veri.
Abban az időben, amikor az élelmiszer boltok előtt a hatalmas kígyózó sorok mellett is, sokszor csak a semmi jutott az embernek, Tuti bement a boltba, és mások füle hallatára ezt is megmerte csinálni:
−Kérek szépen egy kiló karajt!
−Nincsen. – mondja az eladó.
−Akkor egy kiló bélszínt, ha lehet!
−Sajnos az sincsen.
−Fél kiló szebeni szalámit, ha volna, de fagyasztott hal nélkül!
−Kora reggel elfogyott az is. – mondja immár pironkodva a kiszolgáló.
Ekkor egy hang a raktárból kiszólt:
−Ki az, aki így válogat?
-Hát, én! – mondta Tuti és várt a sorsára, egyedül, mert mielőtt a hang gazdája kilépett volna belülről, a boltból minden vásárló eltűnt.

TUTI A CSILLAGOKBAN OLVAS

Tuti, ehejt a Küküllő parton feküdt a fűben. Este fele lehetett már. Ment el mellette az egyik halász, aki a sötét beállta előtt éppen fenékre akart párat dobni, abban a reményben, hogy vaegy ragadozó hal a horogra akad.
-Mit csinálsz Tuti? – kérdezi tőle.
-Nem látod? Olvasok a csillagokban. – jön a válasz.
-És mit olvastál ki eddig?
-Nem sokat, – mondja Tuti – de örvendek, hogy egyik mellett se látom még a sarlót s a kalapácsot.

(anekdoták, történetek, visszaemlékezések Tutiról
Székelykeresztúron és térségében, ahogy a köztudatban még napjainkban is él), Garabontzia Kiadó, 2021

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ