Lurkó

„Hol tartod, te kis Lurkócska?”
„Ingyom-bingyom táliber, tutáliber, máliber, az ágyamban.”
Mert Lurkó, Zsiléta öccse, valóban ott tartotta a konyhakést a párna alatt. A szülei megmutatták neki, milyen a világ, csak még nem mert öngyilkos lenni. Talán reménykedett. Nem tudta még, hogy a kiábrándulás fájdalmasabb lesz, mint a félelem.
Őket kettőjüket nem akarta megölni apu, csak félig agyonverte mindig. Később aztán, apu halála után, ezt a szemrehányást is el kellett viselniük, „ti nem is kaptatok annyit”, mondta anyu, erre úgy érezték magukat, mint akik alulmaradtak egy versenyben.
Mindenképpen alulmaradtak mind a hárman. Szombaton éjjel agyba-főbe verték őket, anyu segítségért kiáltozott – aztán vasárnap reggel, mintha mi sem történt volna, szépen felöltöztek mamával, és templomba mentek a gyerekekkel együtt. Mamával, aki szintén ott lakott velük, aki ha egyáltalán megszólalt, apu ráparancsolt, „mama, most menjen ki”. Jólnevelt szadista volt, az idős asszonyokat nem ütötte. Mamával, aki mindent látott, később, amikor már megnőttek, és dacból és keserűségből nem akartak templomba menni, mégis megsértődött ezen. Már azon is érződött, hogy haragszik, ahogy becsukta a fürdőszobaajtót maga után. „Neveletlen banda” – mintha ezt mondta volna, holott csak boldogtalanok voltak. De hát miért kellene ezt egy tiszteletes asszonynak belátnia?!