Süketség és vakság

És az egész rokonság összezárt, mint valami szívtelen futóhomok. „Mi is szoktunk veszekedni”, mondta évek múlva az egyik nagybátyja, és akkor Zsiléta rájött, hogy ezek szándékosan vakítják magukat.
Mindenki harsogott, és ha baj volt, mindenki elfordította a fejét. A rendszer egyenlőségről ordított, jegyre kapták a kenyeret, mindenki besúgott mindenkit, apu viszont éjszakákon át randalírozhatott. 1990 után mindenki kokárdát tett magára és a magyarságról szónokolt, de a fejüket azok is elfordították. Aki felül volt, éppúgy nem akart tudni bizonyos dolgokról, mint aki alul, és az embereket mindegyik réteg a csavargyárban készítette.
Zsiléta akkor háborodott fel igazán, amikor elkezdték követelni, hogy legyen anya. Úgy gondolta, kommunisták, demokraták, magyarok és románok a legnagyobb lelki békével elnézték-elhallgatták, hogy módszeresen tönkretegyék őket, Isten sem nagyon igyekezett sehová, akkor fogja be mindenki a pofáját most is. Sem a nagynénjei, sem a nagybátyjai nem kérdezték meg, hogyan élik túl a saját apjukat, most ne kérdezzék meg azt sem, mikor lesz gyermeke. És ha már megkérdezik, fogadják el a választ: soha. Soha az életben.