Kidőlt fák árnyékában elásom bilincsem,
Madár repül szívemből, neked viszi kincsem.
S a hold fényében lassan hozzád ér a szárnyam,
Csillagok imádsága betakar, s a vágyam.

Életem végtelen tengerén felkel a nap,
Magányos szigetedre úszok, csapkod a hab.
Szirénednek is megvan a saját keresztje,
Rajta szárad lelkem, te légy Isten kegyeltje.

Ki vagy te, ki a szavaimmal fogócskázol,
Mondataimban rejtőzöl, ringat a jászol!
Ki vagy te, ki fáradt kezem imára fogod,
S egy mosollyal szikrázó álmaimat lopod!

Ki vagy te, ki összes kincsét szívembe rejti,
S új házunk kulcsát a tengerparton felejti!
Ki vagy te, ki a máglyán nekem adod magad,
Hogy testünk egybe égjen, lelkünk legyen szabad!

Életed fáradt tengerén én lettem a nap,
Szigetemre sodort az ár, szabad lett a rab.
Korallzátonyon pucér angyalok napoznak,
S a lopott ruhákban istenek hancúroznak.

Gyümölcsfáink terméstől roskadnak, és hited,
Madár repül szívedből, nekem hozza kincsed.
S a hold fényében lassan hozzám ér a szárnyad,
Csillagok imádsága betakar, s a vágyad.

(Bukarest, 2015. január 21.)