[…]Újabb kérdőjelek: a humán tantárgyak „tekintélyének” az utóbbi időszakban érezhető megcsappanása (N. B. :1986-ban vagyunk! – a szerző) nem fogja-e károsan befolyásolni a tanulók személyiségének alakulását? Az a tény, hogy egyes elméleti líceumokban főként az egyetemi felvételin megkövetelt reál tárgyak tanulására fordítanak időt és energiát tanulók, tanárok és szülők, nem fogja-e hosszú távon azt eredményezni, hogy szakbarbárokat nevelünk?
Nem kell túlságosan elmélyült széptani kutatásokat végezni annak az igazságnak a felmérése érdekében, hogy az esztétikum alakítólag hat a gyermek fejlődésben levő személyiségére, hiszen ösztönzést kap általa, hogy igazabbá, szebbé varázsolja életét, cselekedeteit, környezetét. Közhely továbbá az is, hogy a valóság esztétikai elsajátítása az emberi megismerés sajátos formája (a tudományos megismerésnek nem alávetett, ennél nem kisebb értékű), ugyanis a világ lényege ragadható meg általa, érzékileg megjelenített képek közvetítésével. Megszívlelendő, hogy J. S. Bruner az irodalmi- és reálműveltség látszólagos antinómiáját a következőképpen látja feloldhatónak: „A legáltalánosabb metanyelv, amelyet kialakítottunk, kétségtelenül a matematika: ez szolgáltatja azokat a formákat és sémákat, amelyeknek a kereteiben a természet szabályszerűségeit felfogjuk. Elkerülhetetlennek tartom azt a következtetést, hogy fennmaradásunk valamikor azon fog múlni, sikerül-e majd kialakítani valamiféle, mindenkitől megkövetelhető matematikai írni-olvasni tudást, amely alkalmas arra, hogy a változások látszólagos lökéseit valami olyasmivé rendezze, ami folytonos és halmozódó. De van még ezenkívül egy másik diszciplína, amely a sokféleség és a változások felszíne alatt meghúzódó hasonlóság kutatásával foglalkozik . Ez természetesen nem más, mint a költészet, a nem sejtett hasonlóságok felszínre hozásának eszköze.” (J. S. Bruner: Új utak az oktatás elméletéhez Gondolat. Budapest, 1974).
Az olvasóvá nevelés, az irodalmi ízlés alakításának rögös útját egyengetjük, de a kérdés önmagában véve is rendkívül izgalmas (L. befogadásesztétika!) felmutatva a remekművel való első találkozás döbbenetét. Sütő Andrást idézzük meg legelsősorban is: „A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőben, hanem bokorban születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is fel kell ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve, szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! – kezdett sajogni bennem a felismerés…
Újra meg újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat, és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajgó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamrákban. Az uradalmi gyümölcsösbe szabadulva kapott így el a vad mohóság, a tatárkodás fosztogató öröme: leszaggatni, ing alá rejteni, kabátujjba, nadrágszárba dugdosni, ágastól tördelni mindent, amit lehet, hazarohanni vele, föl a padlás sötét zugába, zabálni gyomorrontásig, fogvásásig, állkapocs zsibbadásig.
Kedvemre bódoroghattam a kertben, amelyről eddig nem volt tudomásom. A friss szerzemény: szavaim birtokában, többletem miatt a magánynak is enyhe szorongásával, reggelenként úgy ébredtem, mint egy álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet. „ (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1970.)

Ana Blandiana román költőnő vallomásával folytatjuk a sort, amelyet Umberto Eco: A rózsa neve című regénye olvasása nyomán írt : „Olyan világban nőttem fel, alakultam és élek, ahol a könyvek mindig fontosabbak voltak, mint a természet jelenségei. Elég csupán azt mérlegelnem, hogy mindabból, amit tudok, mennyit köszönhetek a könyveknek, és melyek közvetlen tapasztalásom eredményei; melyek könyvlap- és melyek lombzizegésű örömeim…ismerőseim közül kik a könyvszereplők és kik a hús-vér emberalakok, hogy megértsem azt, hogy az olvasni ige sokkal fontosabb volt, mint az, hogy élni, mégpedig olyan fontos, hogy – egy kis költői túlzással élve – bevallhatom, nem tudnám elképzelni az életemet olvasás nélkül, de a legkisebb erőfeszítésembe se kerül elképzelnem magam, hogy olvasok a halálom után. Könyvekből épült káprázatvilágban élek, kötetekkel kövezett város utcáit rovom, a szobám könyvekkel vakolt, ősnyomtatvány-falak zárnak, palimpszesztuszokból épült katedrálisban imádkozom, és olyan templomban, amelynek papirusztekercsek az oszlopai, erdőm fáin lomb helyett könyvlapok zizegnek, papírhullámok hánytorgatják hajóm, az arénám körül, ahol küzdök, opuszokból a korlát, pergamenívekből összefércelt fölöttem az ég, betűkből őrölt homok issza be véremet; fóliók között szeretek és szenvedek a kéziratokban; könyvtár-labirintus világegyetem szült és zár magába, s nekem csak annyi a jogom, hogy olvashatok, még egy szót, egy sort, még egy lapot, még egy művet, még egy polcnyi, még egy könyvtárnyi könyvet…Mi lehet nagyobb szerencse ebben a teremtett világban, mi lehet nagyobb öröm, mint a könyv, a könyv, a remekmű?
Irígyeltem serdülőkoromat amiatt a szerencse miatt, hogy első ízben olvashattam annyi remekművet, a szerencséért, amelyről az évek múlásával egyre inkább lemondtam, hiszen elvesztettem a reményt, hogy még létezik nagy könyv, amelyet nem ismerek…
Nosztalgiával gondoltam vissza arra a hirtelen rámtörő örömre, amely sokkal több volt, mint intellektuális, szinte fizikai természetű, a meghatottságra és remegésre, amely a remekmű első olvasásakor hatalmába kerített, nem reméltem már, hogy még tartogat számomra ilyesmit a sors, mert lemondtam a csodákról, és már nem hittem magam elég fiatalnak.” (Ana Blandiana: A remekmű neve. România Literară, 1985/ 6. – fordította: Bartha György).

Szabó Magda: Ókút című regényében Arany János: V. László című balladájával való első találkozásáról írja: „A római ötöst nem tudtam elolvasni, de az, hogy valami így kezdődik: Vé László, mindjárt tetszett. Elolvastam végig, aztán újrakezdtem, aztán harmadszor is elolvastam, aztán elkezdtem motyogni, végül rémülten és boldogan leültem a földre, majdnem olyan bizonytalan egyensúllyal, mint aki hirtelen leitta magát, s most nem bír megállni a lábán. Csak ültem zúgó fejjel, az élménytől részegen. Sűrű setét az éj, dühöng a déli szél, jó Budavár magas tornyán az érckakas csikorog élesen… Nem értettem a verset, hogy is érthettem volna, csak zuhogtak rám a sorok, egész mivoltom belerendült anyanyelvem szavainak ilyen összefüggésében, ilyen megfogalmazásában való megjelenésére. A végtelen és megnyugtató, addig soha még csak meg sem gyűrődő kárpit, ami pár esztendős mivoltomat, mint egy második anyaméh, körbefogta, hirtelen megrepedt, s én kinn voltam a világban, védtelenül, az öntudatlanság, a művészi szépre való süketség irtózatos erejű védelme nélkül, valami tengeren sodortak a szavak, menekülés és partok nélkül, olyan hatalom tepert le, amelytől nem volt, nem lehetett szabadulás soha többé. Sűrű setét az éj… – ezt monta nekem valaki…Először hallottam Arany Jánost beszélni, nem hozzám szólt, személy és név szerint, ám szavaira szűk tudatom kétségbeesve mozgolódni kezdett, tépte, tágította magát, hogy követni tudja. Nem láttam még folyót, de azt olvastam, a habok lágyan zsongnak, és hallottam a zsongást tüstént, pedig sose hallottam még a vizet muzsikálni, és láttam a csillagokat, ahogy a Duna habjain remegnek, alázuhanva a sűrű éjszakában a mennyboltozatról, csak úsztak, himbálóztak, alá- és felmerültek, mint a halak. Csak ültem, előttem a könyv, valaki hűs cseppet kívánt benne, egyetlen hűvös cseppet egy hű csehtől, csak ismételgettem, mint a megszállott, mint az eszelős, ismét képtelenül rá, hogy az életem árán bár, de kifejezzem, mit érzek. Tudtam, hogy a hűs és a hűséges és a csepp és a cseh szó között összefüggés van, nem tudtam mi, de éreztem, együtt járnak, egymáshoz tartoznak, hogy csak így, együtt állhatnak meg ebben a sorban, és ez a négy szó közösen eredményezi majd azt a sort, amit legszívesebben átugrottam volna, csakhogy nem lehetett, mert vonzott is, pontosabban, elháríthatatlan volt: következmény – enyhít miképp a sír. Mint az állat, aki kétségbeesetten iparkodik kifejezni magát a gazdájának, de csak hangjai vannak, nyüszítése, mert nem kapta meg a tagolt beszéd tudományát, reszkettem az indulattól, hogy felelhessek a hangnak, hogy mondjak valamit annak, aki a versből hozzám szólt. Nem tudtam. Kicsi voltam. Hiányoztak a fogalmaim, a szavaim. Addig olvastam a verset, amíg egyes részeit könyv nélkül tudtam már, végül is holtra fáradva, üvöltve elkezdtem sírni.” (Szabó Magda: Ókút. Magvető, Budapest, 1972.)

Végül: saját találkozásom a remekművel. Megrendüléssel, katarzissal társuló esztétikai élményt Shakespeare: Romeó és Júlia címú tragédiája jelentett a számomra. Tizenegy-tizenkét éves koromban került a kezembe a dráma egy olcsó kiadása. Az iskolaudvaron, a farakás tetején kialakított kuckómba felhúzódva olvastam végig, egyszuszra a könyvet. Ekkor esett meg a csoda. Valami ahhoz az érzéki csalódáshoz hasonló történt velem, mint amikor a busz a végállomáson nem a megszokott helyén állapodik meg, hanem még fordul egyet, és leszállva, hazafelé menet éppen az otthonunkkal ellenkező irányba indulunk el. A gyermekzsivajtól hangos, valóságos iskolaudvar, sztereotíp ismétlődésekkel folyó apró életem tűnt valótlannak, távolinak; valóságosnak, kerek egésznek, megfoghatónak, befejezettnek pedig a veronai történet, amely éppen sűrítettségével biztosított csodálkozó felismeréssel párosuló rálátást az emberi mivoltunk örök lényegére. Az iskolaépület felé menet az volt az érzésem, a veronai piac kövei között botorkálok, az iskolaépület reneszánsz(nak tűnő) árkádsora alatt minden pillanatban előbukkanhatnak Tybalt és társai. (Megjelent 1986- ban, A hét évkönyve sorozatban, in: Szemünk fénye című kötet.)

1. Borbáth Guszti és Erzsike:
   2021. április 8. 09:17

   Olyan jó újra és újra átélni az olvasás örömét! Osztozni az örömben.Hála és köszönet mindazoknak,akik hozzájárultak ehhez. Köszönöm,hogy elolvashattam.

2. Bartha György:
   2021. április 8. 10:20

   Kedves Erzsike és Guszti!
   Olvasmányélmény és megrendülés…Jó, hogy még lehet részünk benne ilyen vad időben is!

3. Nászta Katalin:
   2021. április 8. 12:49

   Köszönöm ezeket a gyöngyszem-valllomásokat!

4. Bartha György:
   2021. április 8. 16:14

   Szívesen, kedves Katalin. Én csak összegyűjtöttem. A dicséret a gyöngyszemek szerzőit illeti.