Varga bácsi, nagymamám unokatestvére
mesélte, hogy az olasz csizmában
egyik bajtársa esernyővel védekezett
a süvítő golyózápor ellen, és megúszta:
nevetve gurultak szét körülötte
az ólomgalacsinok, mint cseresznyevirág
a tavaszi szélviharban.

Mesélte azt is, hogy látta nagyapámat
valamelyik észak-olaszországi városkában,
amint az egy szétbombázott templom
tövében várta összekuporodva,
tarkójára kulcsolt kézzel, hogy mikor lesz vége
a mészporos törmelékkel dobálózó
„ördögi komédiának”.

Emberek hullnak el egyre közelebb hozzánk,
mi pedig menetelünk, védtelen-végtelen, egyik naptól
a másikig, mint Varga bácsi igaz vagy kitalált
háborús történetében az esernyős bolond;

kint maszk, esetleg ilyen-olyan szemüveg
véd csupán a golyózápornál sűrűbb veszedelemben,
és a változó vastagságú levegőpáncél;

bent, szobánk fölénk kulcsolódó mennyezete
alatt, hírek és álhírek ágyútüzében várjuk,
legyen már vége az „ördögi komédiának”…

2021.04.05.