Született talán háromszor,
mint a népmesehősök –
barna hiszékenységét harmincháromszor
verte el rajta a rendbontó matyi –
a lúdas mégis mindig ő volt…

Világra gurult, mint dobókocka,
nem hallott népdalt, tanmesét,
felnőtt majdnem, mert úgy rendeződött,
hogy ő lett a kihúzott tétel:
játék, közhasznú szerszám – törött
ólomhuszár a gyerekszobában —
szögesdrót-vétkek hazajáró lelke
karmolta, húzta vékony grabancát,
ásott álmába taposóaknát —
(sehol egy szabálytalan, művészi kontúr,
egy rendhagyó, ártatlan görbület ) –
láncos eb leste, vedelte volna vérét
a várossá züllött, veszett faluvégen.

Kaszát-kapát-vasvillát forgattak arra
jancsik-juliskák – üvegszájat nyaltak,
ittak híg lőrét – sokat – faltak szalonnát.
Mezítláb mászott hegyre, csüngött holdkaréjon
annyi fehérfegyver fekete lelke közt;
hány divatjamúlt természetes halál
nem-tudni-mi-okból kérdése porlad ott,
a kétes tisztaságú fenegyerek-telken…

Szoruló torok hörgése – rémálom:
sújtólég huzata csapja meg, szénpor
fojtja – bányavidékek sötét szelleme,
lángot fogó dinamitmarka nyúl be
a földbe, robbant magának fészket —
az agy sáncaiban se békehimnusz,
se hétfejű sárkány: megváltó hőstettek
észérvei, magasztos motívumai… semmi.

Hagyta hát a teremtés öntelt színeit,
hagyta hervadni őket fekete tisztásokon
szürkén, monoton mindegypofával;
másféle hajnalok ideje letűnt,
mint esély, mint mentség… mint avas barátság.
Hátat fordított aztán a napnak,
rányalintott a sárgás borítékra,
megcímezte, feladta magát —
sercintett mennyboltra tökmaghéjat,
holnemvolt, nyálas csillaghulladékot.