Emlékszel? Micsoda napok voltak! Megfeszültek az izmaid, még álmodban is gyúrtad a korláton a gyakorlatokat. Forogtál a rúdon. Örömöt jelentett minden mozgás. Az fájt csak, a helyben állás. Minden porcikád lázban égett! Hajolni, ugrani, szaltót, cigánykereket vetni, flikflakot, ahogy tanították. S Bindea Anica tapsolt hozzá.

Csak épp repülni, azt nem tudtál. De álmaidban kárpótolt az Isten. Repültél, szálltál, mint a madár. Érezted a levegő erejét, a szél hátán lovagoltál – és zuhantál, vissza az ébrenlétbe. De rossz volt újra a valóságban esés közben! Mégis elölről kezdted, újra meg újra. Esernyők bánták kísérleteid a hálószobában. A többiek aludtak. Hogy nem vették hiányod észre?

Pillanatokból állunk össze. Az öröklétből csipegettük ki magunkat. Onnét kiesve, ide beesve, egésszé itt váltunk a házban, bőrfalaink alatt dagonyáztunk, minden indulatunk csomóba verődött s nekigyürkőzött az újrafelszállásnak.

Azok a régi éjszakák. A szobában lógott a kabát, a nadrág a széken. Láttad felállni őket. Valamit akartak. Kint a konyhában anyu aludt. A húgod melletted. A sötét imbolyogva közeledett feléd. Megvillant árnya a pulóverednek. Ujja földre csúszva mászni kezdett. Lehet nem így volt. Nem pontosan így. Hazudni nem akarsz most sem, őrültnek sem akarsz látszani, de öreg fejjel rémülten látod, mennyire magadra hagynak – éjszakára. Azt tesz veled a sötét, amit akar. Hát hogyne szálltál volna ki a házból, hogyne tüntetted volna el a háztetőt, a falakat. Ki a fénybe, fel a levegőbe. Ott sütött. Láttad a zöld mezőket, a dombokat – és szálltál, mind magasabbra. Ott vetted észre, a légnek súlya van. Ára a repülésnek. A szárnyaid edzetlenek, hamar kifulladnak – ekkor kezdtél zuhanni. Az volt a legborzalmasabb. Vissza az ágyba. Kicsit megnyugodtál, hogy helyén a paplan, a párna. Húgod aludt még. Semmit nem vettek észre.

Egyszer kérdezte meg anyám, mit kerestem a varrógépen ülve? Hát a cipőre kuporodva? Hat-hét éves voltam…
Ma egy orvos megállapítaná – degenerálódásnak indult a gyermek. Naponta két pirulát tessék bevenni, ellenszernek. Odafigyelést és időt tartalmaz. Hát abból nincs sok, kell is az doktorúr – mondta volna szegény anyám – két kötés, három műszak között. Nekünk nem a nyakunkban lógott a kulcs, a lelkünket kellett volna megkötözni, ha bírt volna felette bárki. De nem bírt – szerencsére.
Aztán kinőttük minden angyalszárnyú képességünk. A széken a ruhák visszafordultak magukba, nadrág, ing lett belőlük. Az esernyő a szekrény tetejéről lekerült s a virágcserepek kivirultak.

Talán nem kellene ennyi betűt róni. De Isten, aki mindent lát, engem a betűkből is kiolvas. Az írás papíron vagy monitoron láthatóvá válik s megmarad. A szél falaiba vésem őket, így tapétázom ki utamat Feléje.

2021-03-26