Amióta nem lehet külföldre utaznom, játékokkal igyekszem a bennem élő utazási ösztönt lecsillapítani és elaltatni: azt játszom, hogy úgy járok-kelek Budapest utcáin, mintha idegen volnék és először csodálkoznék el a város szépségén. Újra felfedezem a Hősök-terének tágas, szellős arányait, a Batthyány-téri Szent Anna-templom máriateréziás, nagyasszonyos nyugalmát, a sokat bántott és mégis oly világvárosias Széll Kálmán-téri “síntér” hídján elszórakozom a villamosok igyekezetén és enyhe, de őszinte elragadtatás fog el, ha akár a Dunáról, akár a másik oldalról, a hegyek felől, meglátom a Várhegy páratlanul szép vonulatát. Szinte sajnálom, hogy itt születtem, irígylem az igazi idegent friss élményeiért. És újra és újra rájövök, hogy az egész gyönyörű városban a legszebb a Lánchíd.

Nem akarom leszólni többi tiszteletreméltó hídunkat, de a Lánchíd szépségét akkor érezzük legjobban, ha velük összehasonlítjuk. Mennyi nemesség van a Lánchídban, milyen előkelő hallgatagság, gőgös szerénység, bájos könnyűség és ódon mélabú! Valahogy végérvényes, mint minden nagy alkotás; az ember úgy érzi: igen, ez az, egy hídnak ilyennek kell lennie! A Margit-hídban nincs elég méltóság; az Erzsébet-híd pedig először is sárga, ami egyáltalán nem hídhoz illő, másodszor is nagyon is hangosan mutogatja vaskonstrukcióját, túlságosan büszke arra, hogy modern, éppen azért ma már kissé elavultnak hat, olyan, mint az Eiffel-torony. A Lánchíd nem avul el soha, a Lánchíd klasszikus; olyan, mint Arany János.

A multkor a 18-as villamossal utaztam a budai Duna-parton és egyszerre csak ott álltunk közvetlenül a Lánchídnál. Olyan hirtelen és meglepően állt előttem, mint valamikor Veronában a Castel Vecchio hídja; kiszálltam a villamosból, ezt meg kell nézni, gondoltam, az ember nem mehet csak úgy el egy ilyen híd mellett.

És most rajongásomhoz bizonyos ünnepélyes érzés is járul: kezembe került Vajda Pál R. kitűnő tanulmánya, amelyet a Közművelődési Tanács adott ki és ebből megtudtam, hogy a Lánchíd most lesz száz éves. 1842. augusztus 24-én tették le alapkövét.

A tanulmányból sok minden más érdekes dolgot is megtudtam a híd történetéből. Az előzmények közé tartozik, hogy már Zsigmond király és Mátyás király is gondolt arra, hogy Pest és Buda közt hidat építsen; Mátyás renaissance grandezzával márványból akarta a hidat felépíteni. 1767 óta hajóhíd kötötte össze a két várost. A hidat a téli hónapokban szét kellett bontani, ilyenkor megszűnt a közlekedés a két város között, egészen addig, amíg a Duna keményre nem fagyott. Jégzajlás idején azután lehetetlenség volt az egyik partról a másikra átjutni. 1800-ban Pest város lakossága, élén a magisztrátussal, átment Budára József nádor lakodalmára; közben megindult a jég és az egész város a tulsó parton rekedt. A hajóhíd a mai Vigadó előtt állt; a Deák Ferenc-utcát azért hívták régen Nagyhíd-utcának.

Érdekes tartozéka volt a régi Hajóhídnak a hídvám, amely évente átlag 12.000 forintot jövedelmezett a híd tulajdonosának, a két városnak. A nemesség, papság és a két szabad királyi város polgársága mentes volt a hídvám fizetése alól. Kik fizették tehát a tizenkétezer forintot? Nyilván azok, akiknek nem volt pénzük. Kivéve a cigányokat, nekik ismeretlen oknál fogva szintén nem kellett hídvámot fizetniük.

Nemrég olvastam az angol Paget Magyarországról szóló útleírásában, milyen sajátos módszerrel állapították meg a vámőrök, hogy ki köteles adót fizetni és ki nem. Ha jólöltözött úriember jött, azt szó nélkül keresztülengedték; ha népi viseletű ember érkezett, azt mindenképpen megállították. A jobbágy ilyenkor búsan, de szó nélkül fizetett; aki káromkodott és tiltakozott, arról a vámőrök tudták, hogy nemesember és minden további származási okmány nélkül átengedték.

Az állandó híd terve már Széchenyi előtt is többször felmerült, így Sándor Móricz gróf, a híres lovas, Metternich veje, 1820-ban félévi jövedelmét hajlandó lett volna feláldozni az állóhíd céljaira, tárgyalt is már angol szakértőkkel. De a nehézségeket csak akkor lehetett leküzdeni, amikor Széchenyi István állt a mozgalom élére, teljes tekintélyével és szellemi nagyságával.

1832-ben kezdték meg a tárgyalásokat, ekkor alakult a Budapesti Hídegyesület. Széchenyi és Andrássy György gróf nemsokára Angliába utazott, hogy szakértők véleményét kérdezze meg, vajjon lehet-e a Dunán olyan hidat építeni, amelyet nem sodor el a Duna jege, és ha lehet, nem fogják-e megakasztani a híd pillérei a Duna jegét, nem fog-e áradás keletkezni? Az angol szakértők megerősítették Széchenyi elgondolását: a Dunán Lánchidat kell építeni, akkor a két egymástól távolálló pillér között nem fog megakadni a jég.

De alighogy eloszoltak a technikai aggályok, felléptek a sokkal súlyosabb politikaiak. Széchenyi ugyanis úgy tervezte, hogy a híd költségeit a hídvámból kell megtéríteni, ezt pedig egyformán fizeti majd nemes és nem-nemes. Ez lett volna az “első rés a nemesi kiváltságok falán”. Az országgyűlés konzervatív része hevesen tiltakozott és amikor mégis elfogadták a törvényjavaslatot, gróf Cziráky Antal országbíró kijelentette, hogy “ez a nap Magyarország végső romlásának napja”. De az ország annyi más csapás után az egyenlő hídvámot is elviselte.

A Lánchíd felépítése a köztudatban Clark nevével forrt össze. De csak kevesen tudják, hogy tulajdonképpen két Clark munkálkodott a híd körül. Az egyik: Tierney William Clark angol mérnök készítette a híd terveit; a másik: Adam Clark nem is volt mérnök, hanem ezermester-féle, abból a bátor és leleményes emberfajtából, amely az angol ipart akkoriban az egész világon diadalra vitte. Széchenyi bizalmas embere volt, már előzőleg vele építtetett a gróf jachtot magának és most őt bízta meg a Lánchíd körüli munkálatok vezetésével. A két Clark semmiféle rokonságban nem állt egymással, tiszta véletlen, hogy mind a kettőt Clarknak hívták.

Száz évvel ezelőtt, 1842. augusztus 24-én, ünnepélyes keretek közt lerakták a híd alapkövét. Részt vett ebben Károly főherceg és József nádor; az ünnepélyes aktusról oklevelet állítottak ki. Az egykorú tudósítás szerint “ez oklevél, melly még több főrangú személy által is aláiratott, egy e végre készült tokba rejteték, és a hozzá adott arany- és ezüst pénzdarabokkal együtt Clark úr által az alapkőben hagyott üregbe téteték, melly azonnal egy 130 mázsás kővel takartatott be. Ekkor őfenségök egy Londonban ezüstből készült, 200 font sterlinget érő elefántcsontnyelű ragaszhányókanállal a kőre ragaszt vetének és egy e célra készült diófakalapáccsal hármat-hármat ütének a kőre; ugyanazt tevék a prímás, országbíró, tárnok, báró Sina György, gr. Széchenyi István és Clark urak, mind annyiszor a jelenlévők ‘éljen’-eivel és az építés körül foglalkozó angolok ‘hurrah’-aival kísértetvén. Ez ünnepélyt hasonlag ágyúdörgések hirdeték a két fővárosnak. Ekkor a fenséges főhercegek és a főhercegnők; úgyszinte a jelen volt főszemélyek a katonai hangászkar által játszott népzene közt eltávozának, és az ünnepélynek hetedfél órakor vége lőn”.

Hogy Széchenyi István számára mit jelentett a Lánchíd, tudjuk. Nemcsak közlekedési eszközt, nemcsak “rést a nemesi kiváltságok falán”, hanem jelképesen is hidat, hidat Magyarország és a magasabb emberiség, az eszményi Európa között. Széchenyi lázasan figyelte a híd épülését, beköltözött a pesti parton álló Ullmann-féle házba, hogy mindíg a közelben lehessen; úgy érezte, ha a híd elkészül, küzdelmes és belső válságokkal gyötört élete sem múlt el értelmetlenül. És minél tovább épült a híd, annál nagyobbak lettek aggodalmai; a politikai látóhatáron Negyvennyolc zivatarfelhői kezdtek felvonulni.

Az emberek akkor sem voltak különbek, mint most, örömmel kezdtek ki mindent, ami nagynak és szépnek épült; a pestiek kedvenc pletykatárgya lett a Lánchíd. Azt beszélték, hogy Clark 600.000 forinttal megszökött és a híd abbamarad. De 1848. március 28-án felhúzták az első hídtartó láncot. Clark Ádám büszkén sétált végig rajta többízben is Pest és Buda közt. Amikor Széchenyi ezt meghallotta, súlyos szemrehányásokkal illette Clarkot, hogy minek teszi ki életét felesleges veszélynek, azután pedig ő is végigsétált rajta.

A forradalmi légkör a híd körül is érezhetővé vált. Munkáslázadás tört ki, a pesti munkások azt követelték, bocsássák el az idegen szakmunkásokat. A lázadókat Széchenyi fellépése csendesítette le.

Széchenyit egyre sötétebb előérzetek gyötörték és egy pillanatig úgy látszott, igaza lesz: miután tizenegy láncot szerencsésen felhúztak, a tizenkettedik leszakadt és magával ragadta azt az emelvényt is, amelyen Széchenyi éppen állt. De Széchenyi kitűnő úszó lévén, kiúszott a partra.

– Így fog ez velünk is menni – mondta. – Tizenegy óráig fényesen fog sikerülni minden, s midőn elbizakodásunk nagyra nőtt, a tizenkettedik órában törik össze minden.

A háború kitört és Széchenyit elborult elmével vitték a Dunán, kedves folyóján, külföldi gyógyintézet felé.

De a híd mégis-mégis felépült. 1848-ban, bár még nem volt egészen kész, megindult rajta a forgalom. Nemcsak polgárok jártak át rajta: átvonultak a magyar honvédek is, majd később Windischgrätz herceg osztrák serege, hetvenezer katona és 270 ágyú.

A szabadságharc alatt többször fenyegette pusztulás a még el sem készült hidat. Hentzi osztrák generális fölszedette egy részét, hogy a honvédek ne használhassák és lőporos hordókat helyezett el mellette. Ezeket a lőporos hordókat egy Alnoch von Edelstadt nevű osztrák ezredes, szivarját beledobva, felrobbantotta; de a híd megmenekült, míg merénylőjét széttépte a robbanás. Később a magyar seregek parancsnoka, Dembinsky akarta felrobbantani a hidat, amelyet Clark Ádám érvelése mentett meg. Dembinsky leszedette az útpályát és a kereszttartókat, úgy hogy a hídon megint nem lehetett járni.

A hídépítés munkálatait csak a szabadságharc összeomlása után fejezték be. 1849 augusztus 20-án adták át ünnepélyesen a forgalomnak. A sors kegyetlen tréfája, hogy az első ember, aki a végérvényesen elkészült hídon végigment, Haynau volt, a hóhér.

Széchenyi István ekkor már döblingi magányában viaskodott sorsának fúriáival. A legnagyobb magyar a legtragikusabb magyar volt; minden sikerült, amit akart, de minden egészen máskép, mint ahogy ő akarta: hídján a terrorista zsarnok vonult keresztül, a nemzetet felébresztette, de a felébredt nemzetre katasztrófa várt.

Az idő mégis neki dolgozott. Nagy alkotása, a Lánchíd, ma is áll, összeköti egységes fővárossá a két partot és jelképesen is Széchenyi győzött vele: a híd nemes szépsége továbbra is mutatja az utat Széchenyi eszményei, a magasabb humánum, a belső harmónia felé.

1942

Forrás: https://www.ujhet.com/szerb-antal-a-szazeves-lanchid/

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ