Hagyjatok röhögni magamban –
felfuvalkodott, napi elmúlások –
honnan és mennyi hálapénzért
örököltetek annyi fekvőhelyet,
üres falakat, ahol
graffiti-könnyetek évekig csordogál,
jóllehet mozdulatlan?

A festő sokat tud –
a költő is átmázolja – ha kell
a tejutat –
nagy, dülledt napokat
pingál az elhagyott telekre – utánzatait
a mindenhatóságnak.

Te meg ki vagy, hogy aszfaltból
mászol elő? – s az a másik,
aki sarokba vágja végül az infúziót
és arc nélkül itthagy – el se köszön —
kik vagytok ti, hogy nyaranta
utaztok következetesen –
mentek, mint valami Isten leányai
és áthúztok minden időszámítást?

Ettem már őzhúst, tiltott szűzeket
faltam naponta — mindent,
ami vérzik, nyög vagy kiált…
mit tudtok, nyáladzva elősomfordáló
kísérleti ebek? –
Itt egy test. Itt egy lélek is,
romlott az egész, oszlik, dögszagú.
Lakjatok jól hát végre! Egyetek!

Mit tudtok, szolgálatos hősök?
se nevetek, se szavatok – sehol;
most meg – ha igaz – fegyverszünet
van – az ám – hát csend legyen…
hagyjatok röhögni magamban … magamon
mint kényszerzubbonyból szökött
őrült, ágakból tákolt vánszorgó kereszt —
a harc után kapkodva összekapart
tömegsírok között.