Estébe forduló késő délután lehetett valamikor nyár derekán. Az égbolt narancs és rózsaszínű fényben úszott. Egy folyó mellett haladtam el, amelynek partját benépesítették az emberek és állatok. Az egyik fűzfa alatt egy szamárkanca heverészett békésen a kis csikójával. A fűben tarka nyulakat kergetett két kisgyermek. Foltos törpemalacok önfeledten túrták a strand homokját, amiből egy anyuka és kislánya szép nagy várat épített. Két öregember sakkozott egy platánfa árnyékában álló asztalnál: az egyik vállán zöld papagáj bóbiskolt csendesen, a másik lába előtt egy cirmos macska szunyókált. És strandolók és állatok egymással elvegyülve végig a folyópart mentén.

A szinte tökéletes harmóniát egyedül egy porig égett épület fekete, üszkös maradványa törte meg. Mint a helyiek elmondásából kiderült, nincs semmi probléma, valamikor egy gyorsétterem állt ott, de váratlanul kigyulladt, majd felrobbant. Mivel senki sem tartózkodott sem a helységben, sem annak közelében, így nem esett senkinek semmi baja. Az egészségtelen, ócska gyorsétterem helyére művelődési ház épül majd. A korábban ott dolgozók pedig egy nap leforgása alatt találtak új munkahelyet, ahol megkapták előző fizetésük háromszorosát és munkaidejük hétfőtől péntekig, reggel nyolctól délután négyig tart. Nagy volt az örömük emiatt.

Így bandukoltam tovább, mígnem pihenőt tartva leültem egy asszony mellé, akinek a kosarában három kis rókakölyök ücsörgött. Fejüket forgatva kíváncsian bâmultak rám. Mígnem az asszony kivett közülük egyet a kosárból és odaadta nekem, hadd simogassam. A kis róka nem félt, megvakargattam az állát, megsimogattam a buksiját, ujjaimat finoman harapdálta, nyalogatta.

Egyszer aztán megjelent előttem egy termetes homokszínű masztiff. Nem tudom visszaidézni, hogy melyik fajta, de valamelyik nagytestű molosszus kutya lehetett. Rosszalóan rámnézett, már-már elvakkantotta magát és akkor, bár ott állt előttem néma csendben, mégis egészen pontosan megértettem, mit akart; mintha azt mondta volna, hogy: Tedd vissza a többi közé! Akkor visszatettem a kisrókát a testvéreihez, mire a molosszus eb komolyan de helyeselve bólintott egyet, majd többé ügyet sem vetve rám faképnél hagyott.

Ideje hazamennem, gondoltam. Állok a megállóban és várok. Egy fehér 48-as számú villamos áll meg „Hagendorf” felirattal. Felszállok és éppen elindulnánk, amikor odalép hozzám a szúrós szemű jegykezelő és kérdőre von, hogy miért nem hoztam magammal legalább az egyiket a három közül, hiszen nem került volna semmibe!

Erre felébredtem.