Visszhangok
1. Bartha György: Olvasónapló Dsida Jenő Száraz ág című versének olvasása nyomán
Mottó: „Ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng
s fejem alatt kigyúlt a párna.”
(Dsida: Tóparti könyörgés)
Száraz ág
Szép lankadt novemberi gally,
jó bánat tiszta, lassú míve,
kiről levált a röpke raj
s alatta hajló, száraz íve
maradt hús, haldokló kezeknek,
magánnyal dús és koldus ág,
melyen csak emlékek rezegnek:
elvégezett szomoruság ! –
miért vettelek észre ma
talán először életemben,
mint sokszor elhadart ima
szavát, amely az értelemben
tartalmat nyer és felvilágol?
Miért nincs más rajtad kivül
szememben ebből a világból,
mely elsötétül és kihül?
Ez a keresetlen címmel ellátott, két nyolc soros szakaszból álló költemény nem tartozik a legismertebb Dsida-versek közé. A költő posztumusz kötetében jelent meg (Angyalok citeráján – 1938 -), olyan, ismertebb versek szomszédságában, mint Tavalyi szerelem, Így dúdolok az uccán, Merre száll? , A sötétség verse, stb.
Máma már kijelenthetjük: Dsida Jenő költészete olyaténképpen tartozik az összmagyar líra élvonalába, hogy ugyanakkor minden vonatkozásában megmarad erdélyinek is. Egyszersmind. E tény nem csupán a költő rövid élete során nem volt ennyire magától értetődő, de 1938 óta eltelt “utókorában” is csak fokozatosan vált evidenciává.
A transzilvanista kánon, a Reményik – Áprily – Tompa „helikoni triumvirátus” elsőbbségét ismerve el, Dsidának amolyan „szépség koldusát” megillető, „l’ art pour l’art” költő-szerepet tulajdonított. „Költő és semmi más” , jelentette ki Molter Károly nekrológjában a Dsida Jenő temetésén. „A göröngyként koporsójára dobott ítélet évtizedekig ott nehezült emlékén”. (Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest * Kolozsvár. 2000. 254. l.)
Életében nem vesz róla tudomást a Babits szerkesztette, irodalmi tekintetben mérvadónak számító Nyugat folyóirat sem (Dsida egyetlen versét sem közölte). Amely irodalmi folyóirat a helikonistáktól (a „triászt” is beleértve) a transzszilvanizmus ideológiája miatt különült el. Pedig a „pásztori tájak remetéje” a 30-as években ugyanannak az újklasszicista stílusnak a szellemében alkot, mint éppen Babits Mihály, vagy (a fiatalabbak közül) Radnóti Miklós. És akinek avantgarde (expresszionisa ) kötődését az európai irodalomhoz az is elősegíthette, hogy az erdélyi szász irodalmi lapok révén „elsőkézből” ismerhette meg a hozzá oly sok mindenben (lelkialkat, stílus, világnézet, stb.) közelálló Georg Trakl költészetét. Míg a Nyugat költőit inkább a francia irányultság jellemezte. Ugyancsak Láng Gusztáv, Dsida költészetének ihletett ismerője, veti fel annak a lehetőségét, hogy Dsida és Lucian Blaga (kiváló Dsida-kortárs kolozsvári költő) verseinek rokon vonásai mögött a közös Trakl-hatás keresendő. (I. m. : 144. l.) [Furcsa, hogy Dsida szerteágazó műfordítói munkássága ellenére egyáltalán nem fordít a Mirabila sămânţă (Csodálatos mag) költőjétől. Ez esetleg éppen a közös ihletforrással magyarázható? Vagy talán még nem került elő ilyetén fordítása attól a költőtől, aki sajátos expresszionista kötődése folytán a román líra fejlődési vonalában is kivételnek számít, és aki „reneszánszát” a 60-as évek közepén éppen versei magyar kiadásának köszönhette?.(Lucian Blaga: Mágikus virradat. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1965.)]
Dsida Jenő képalkotása első rápillantásra a szimbolistákéval látszik rokonságban lenni, akik „korrespondenciákat” kerestek a valóság érzékszerveinkkel felfogható tényei (a jelenség) és a jelentés között (a szóban forgó Dsida-versben: ‘lombtalan őszi ág’ = az ‘elmúlás közelsége előidézte bánat’ ). Ámde lényeges különbség, hogy amíg a szimbolisták éppen ezt a felfedezőutat, kutakodást tekintik a vers lényegének, az expresszionista beállítottságú Dsida válságként éli meg a dolgok pontos „nevükön nevezésének” a lehetetlenségét. Ha csupáncsak a fentnevezett verset tekintjük, az első szakaszbeli megbizonyosodást a második szakasz kérdései meglebegtetik, viszonylagossá teszik, elbizonytalanítják. De nemcsak a kérdések (L. lennebb!).
„Miért vettelek észre ma…?
Miért nincs más rajtad kivül
szememben ebből a világból,
mely elsötétül és kihül? „
Tekintsük meg közelebbről magát a képalkotást: az első szakaszban megrajzolt kép: kismesteri, filigrán, pontos, hibátlan logikával megszerkesztett, látási és tapintási érzeteket, konkrétumot és elvontat egybefoglaló komplex költői kép:
Bevallom, kissé iskolás-jellegű a komplex kép összetevőinek ez a fenti, részletekig menő (ám így se teljes!) számbavétele, felleltározása. Mentségemre: a zsúfolt képszerűség kiemelésével a vers stílusára jellemző expresszív lírai intenzitást, a versfeszültség forrását, mibenlétét is megpróbáltam kimutatni.
A második, befejező szakasz tanúsága szerint: (a kérdő mondatokban rejlő bizonytalanság-tényezőről már szóltunk!): az első szakaszban a természeti jelenség és a jelentés, a kifejező kép és a kifejezendő valóság, a jelölő és jelölt, denotátum és konnotátum közötti „korrespondencia” felfejtése (amelynek „pendant”-jára a versalany egy finom lélektani megfigyelés alapján világít rá: „miért vettelek észre ma /talán először életemben, / mint sokszor elhadart ima / szavát, amely az értelemben / tartalmat nyer és felvilágol?”) a lírai szereplő számára nem hoz feloldozást. A verszárlatban a költő rezignáltan veszi számba – mintegy – az entrópia általános törvényei alapján a világegyetem számára megelőlegezett fagy- (esetleg: hő?-) halált. (Ez utóbbi lehetőséggel nem számol a vers. A távoli, csillagászati jövőben a fizika azonban igen).
Mindenképpen: a Száraz ág a költő egyik legborúlátóbb verse. A vallásban rejlő vigasz lehetőségére sem apellál (lásd: szenvedéstörténet!), mint más versei (pl. Nagycsütörtök), esetében megfigyelhetjük. Ami a tartalomban rejlő vigasztalanságért némi kárpótlást nyújt: az a hibátlan jambusi ritmus (négyes és ötödfeles sorok alkotta periódusok), a költőre oly jellemző tisztán csengő rímek: a Dsida-vers sajátos zenéje. Amelynek illusztrálására minden kommentár nélkül idézném a költő egy másik versének egyetlen versszakát. A kötetben a Száraz ág után következik. A címét már írtam: Így dúdolok az uccán:
„Nem bújt el senki jobban,
nem hal meg senki szebben.
Úgy hull rám az örök csend,
úgy száll, keringve lebben,
ahogyan – míg a lombot
lágy szél fuvalma rázza, –
kis ájult gyík fölé
hull a levelek száza.”
Más: Ha Kolozsváron járok, a Házsongárd felé vivő utamban egy kis kerülővel a Görögtemplom utcát is útba ejtem. Itt laktak Kacsó Sándor, Horváth István, Lakatos István. Utóbbi, aki Kolozsvár két világháború közötti zenei életének szervezője és kiváló ismerője, szívesen mesélt Dsida Jenőről, a költő nyílt szelleméről, széleskörű olvasottságáról, műveltségéről, hogy jó „causeur”, szellemes csevegő volt, társasági körökben szívesen látott vendég. Amiről más forrásokból még nem értesültem: megfelelő humorral kezelve a dolgot , spiritiszta szeánszokon is résztvett. Csak mint pletyót említem (ami kiváló költői mivoltán semmit sem csorbít!).
Ha a Házsongárdot hoztam szóba, nem tehetem, hogy ne említsem meg a Dsida-kriptabolt sírfeliratát. Csak azért, mert jó szólni róla:
„Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartóztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartózását.
Felejtsd el arcom romló földi mását.”
Újabban több Dsida-kötet forog közkézen, összegyűjtött versek és műfordítások, különböző szempontú és terjedelmű válogatások, kétnyelvű: román-magyar fordításkötetről tudunk, hozzáférhetőséggel rendelkezünk a világhálón. Nem mindig volt ez így. Az igazi Dsida-verskönyv számomra ma is az 1966-os Versek, (a háború után nálunk lényegében az első kiadás), a Deák Ferenc grafikai munkáját dícsérő, fényes hófehér borítójú verskönyv, rajta bekeretezetten, mintegy „cartouche”- ba foglalva, mint obeliszken a fáraó neve, a D.J. iniciálé.
Azt látná szívesen a magamfajta versolvasó (számomra, saját munkáimat illetően csupán elhallgatott, szemérmes óhaj!), ha az erdélyi költő kijelenthetné: „mi is valamennyien Dsida Jenő költői köpönyege alól bújtunk ki.” Ám, miután leírtam, belátom azonnal e „vágyálom” alakban megfogalmazott imperatívusz abszurditását, így azonnal fel is oldom: „Virágozzék minden virág!”
Kiváló tisztelettel,
Bartha György
Csíkszereda
2. Demeter Mária: Elgondolkoztatott a téma
A Kafé -ban olvastam, hogy készül a Kafé Főnix hagyományos összeállítása a Magyar Költészet Napjára.
Elgondolkoztatott a téma:
Ki az a költő akit szellemi -érzelmi rokonomnak tekintek?
A névsor hosszú lenne, ha kezdeném sorolni mindazokat, akik hatással voltak rám, akiknek a verse valamilyen érzékeny húrt megpendített bennem.
De ki az a magyar költő, akinek a szelleme legmélyebben érintett? Egy kicsit tanácstalan vagyok. Hogy-hogy nem tudom. –
Előveszem régi jegyzetfüzetemet a 70 -es évekből. És ott van. Fehéren a fekete. Lászlóffy Aladár. Néhány verse kivágva az Utunk folyóíratból és beragasztva a füzetbe , van amelyik mellé írtam egy-egy rövid megjegyzést is . Mint villámcsapás ért a felismerés. Emlékszem, mennyire nagy volt az örömöm, amikor költészetét felfedeztem magamnak. Akkor én még álmodozó voltam: Talán nekem is sikerülni fog, szárnyalni fogok a szavakkal, igazi költő leszek, mert az én érzéseim is hasonlóak… Aztán az évek teltek és a lelkesedésem elhalványult. Az biztos, hogy az elmúlt 40 évben nem nagyon olvastam Lászlóffy verset .
Most idézek a beragasztott versekből .
„Lezuhanás előtt
a levél tökéletes levél. Le-
zuhanás közben, mint levél,
léleknek, idegnek, testnek
olvasható. ”
(A levél)
Ezt olvasva eszembe jut egy versem úgy 2000 -ből
„ … mégis az idő köve leszek,
őszizöldaranybíborfalevélben
törékenymúlandó,
hangtalan keringve,zuhanva lassan.”
(Bezárva )
Tovább idézve :
„az égre, földre, fára
írva van ma reggel: ez
az esők helyetti fény.
Nem mindent tudtak, mielőtt
olvasták volna. Meglep,
mint valami emléken kívüli bánat”
(Égre, földre, fára )
A vers mellé én akkor ezt jegyeztem föl : Ragyog a pillanat szomjú szomorúsága, se múltja, se jövője.
Egy verse 1970 -ből:
Az égi macska
Az égi macska visszanézett este.
Világoskék pofácskáját
a napnyugati felleg keretezte.
Üvegemlékű csendes nyávogással ,
mikor egy várost beborít az ég ,
lehet, hogy gazdájától búcsúzik ,
lehet, hogy kérlel :
az égi macska mindig visszanéz.
Amikor 2019 -ben írtam az alábbi haikut, én erre a versre egyáltalán nem emlékeztem. Most teljesen átjárja minden idegszálam.
Lopakodó
Ház oromfalán
ablak nyílik az égre.
Macska oson fel.
(Búcsú a szülői háztól ,melynek volt egy macskája . )
Annyira hihetetlen számomra most ez a felfedezés. Mert van visszanézés. Mintha visszamennék az időben. A versei ottmaradtak lenyomatként a lelkemben, vagy tudatalattimban, én pedig teljesen megfeledkeztem róluk.
Talán a költészet égigérő fájának hajszálgyökerei finoman befonják az emberi lelket, múltját,jelenét, jövőjét, a szellemi lét szüntelen áramlik egyikből a másikba.
Hálás vagyok a Kafé főnixnek ezért a témáért. Előkerestem egy Lászlóffy verses kötetet, hogy ennyi év után olvassam újra verseit.
Tisztelettel
Demeter Mária
Sepsiszentgyörgy
Pusztai Péter rajza